Temetői istentisztelet halottak napján

Alkalomhoz illő gondolatok

Szerző: Pap Miklós görögkatolikus áldozópap, tológus

A halált feldolgozni még a felnőtteknek is nehéz. Hát még a gyerekeinknek. Úgy gondolom, hogy ma a gyermekeinknek feldolgozni a halált, a halállal szembenézni, a halál kultúráját ápolni sokkal nehezebb, mint régen volt. Régen a gyermek játszott az otthoni állatokkal, etette őket és látta a leölésüket, tudta, hogy a halálból élet lesz, belőlük élünk. A mai gyermek, ha elmegy egy nagy bevásárlóközpontba, nem is lát olyan állatra emlékeztető húsdarabokat, hanem csak combot, csak húsdarabokat lát. Eltűnik az életéből, hogy a halálból élet lesz.

Régen, a középkorban meg kellett tanulni minden gyereknek, hogy van veszteség az életében. Meg kellett tanulniuk a veszteség elviselését. A mai gyereknek mi jó szülők (idézőjelben) igyekszünk mindent megadni. Bármit elveszít, igyekszünk pótolni. „Van másik, veszünk másikat.” Megtanulja a gyermek azt, hogy minden pótolható. És a gyermek elkezdi megtanulni a veszteséget. Ilyen például az állatok leölése, a kisállatok leölése, ilyen az, amikor lövöldözőst játszanak egymással a gyerekek… azt nem engedjük nekik.

Régen a gyermek látott egy békés halálra készülődést. Látta azt, hogyan az idős nagymama elkezdi hímezni a szemfedőjét, és beszél arról, hogy egyszer ezzel fogják letakarni, ha meghalt. Látta, hogy nagypapa megvette a koporsót, és hátul a csűrben tartotta. Ahogy előkészítették a sírt, hogy majd ide fogják temetni nagymamádat… ma ezt a gyermek nem látja. Egy békés készülődést nem lát a halálra, a halálról mindenki titkolózik, és a halál számára is olyan, mint ami hirtelen beüt, derült égből villámcsapás, és micsoda tragédia. Egy szerves, békés készülődést nem lát.

Régen, a halálnak a nevei is mást tükröztek. Régen azt mondtuk, hogy „megboldogul”, „elszenderedett”, „jobb létre költözött”, vagy „hazament”. A fogalmak azt tükrözték, hogy megkönnyebbült az, aki meghalt, és az Isten jobbjára kerül. Ma pedig azt mondjuk „meghalt”, „vége”, „elment”, „nincs többé”. A mai fogalmaink hitetlenséget tükröznek.

Régen a gyermeknek megtanították, hogy ha a tenyerét kinyitja, a tenyerének a ráncaiból egy „M” betűt lehet megformálni. És ha a két tenyerét egymás mellé teszi, akkor ebből kijön két M-betű, a „memento mori”, emlékezz a halálodra. Korán megtanították a gyermeknek, hogy a kezünkön minden csak átmegy. A pénz, a gyermek, a munka csak átmegy a kezünkön. Úgy kell mindennel bánni, hogy emlékezni kell a halálunkra.

Régen a gyermek életét behálózta reggeltől estig Krisztus, a bibliai történetek. Keresztek voltak a házak falain, az útszéleken, a templomok tetején. A kereszt eleve a feltámadást sugallta. Ma azt mondják, hogy a vallás magánügy. A kereszteket leszedik az iskolák falairól, csak a keresztény iskolákban lát a gyermek keresztet. Az otthonokban ott vannak a sztároknak a képei, a kereszt, egy jó ikon hiányzik a gyermek faláról. Régen az egész keresztény kultúra sugallt egy rítust, az elbúcsúzásnak, a gyásznak a rítusát. Ma ez a gyermeknek hiányzik és ezt a buta halloween-kutúrát adjuk neki. Régen a gyermek látta, hogy a szobában súlyos beteg lesz a nagymama. Haldoklik, aztán amikor meghalt, ott állhatott az ágya mellett. Amikor a pap eljött a haldokló beteghez, ott imádkozott mellette, és a halála után netán segített felöltöztetni és a kezébe adta a rózsafüzért, a bibliát, és aztán részt vett természetesen a temetésen.

Ma haldoklót nem is lát a gyermek. Ma gyermeknek egy súlyos tragédiát kell átélnie: még látja a nagymamát, és a következő kép majd az lesz, hogy egy marék hamut lát a temetőben. Eltűnt az a személyes kultúra, az a keresztény kultúra meggyengült, az a közösségi feldolgozás, az a rítus, eltűnt. Ma a halálról alig beszélünk, titkolózunk, a gyereknek magányosan, kultúra nélkül kell feldolgozni. Pedig a gyerek tud a halálról. Tudjuk a rajzaiból, tudjuk a gyermeknek a párnája alatt talált leveléből, tud arról, hogy meg fog halni valamilyen szerette. Volt olyan, hogy a gyermek pénzt gyűjtött a saját temetésére és megtalálták az ágyában, jóllehet a halálról soha nem beszélt.

A gyermekek a halálról tudnak. Mit kell nekünk tenni? A legrosszabb az a felnőtt reagálás, ami nem akar erről beszélni. Amelyik fél ettől, amelyik elhessegeti a gyermek gondolatait. „Úgy sem érti.” – nyugtatjuk meg magunkat. Ha a gyermekről azt látjuk, hogy a halálról kérdez, a halállal játszik, eltemeti a katicabogarat, vagy ilyet rajzol, akkor kérdezni kell: „Te hogy látod?” és „Hogy gondolod?” A legfontosabb, hogy a gyermekben megnyugtassuk a jó információt, amit tud a halálról. Az igazban megerősítsük és a rosszat, ezt a buta, téves félelmeket, információkat, ezeket tisztázzuk.

El sem tudjuk képzelni, hogy egy gyermek mennyi butaságtól tud félni. Meg kell nyugtatni. Ami igaz, amit jól tud. Nem kell túlinformálni, túl sokat nem kell részletezni a halálról. Érdemes mindig visszakérdezni: „Te hogy gondolod?”

Mindenszentek napján vinni kell a temetőbe a gyermeket. Had gyújtson gyertyát, had imádkozzunk együtt, had kérdezzen a halálról és had nyugtassuk meg, hogy szeretteink a mennyországba kerültek a jó Istenhez. Ha bárki meghalt a családban, ne azt mondjuk, hogy Isten elvitte, Jézus magához szólította, hanem mondjuk azt a gyermeknek, hogy az angyalok közé került. Az angyalok a gyermek világában egy kicsit tündérek. Meg fog nyugodni, hogy nagymama jó helyre került, az angyalok közé.

Soha ne ijesztgessük a gyermeket a pokollal, a halálos bűnnel, egy büntető istenképpel. Félelmetes szorongásokat tudunk eltenni egy gyermekben. Vigyük a gyermekeinket a súlyos beteghez, nagymamához, nagypapához. Had látogassa, had rajzoljon neki, esetleg ültessük mellé, hogy olvasson neki a bibliából, had legyen életének szerves része. És ha a betegek kenetét feladjuk egy haldoklónak, úgy szeretjük feladni, ha ott vannak az egész család… még a gyermekek is.

Nagyon fontosnak tartom az esti imát, amikor az ember elengedi az életét, elengedi a szeretteit. Nem is tudjuk, milyen fontos az esti imádáság, a család, az élet és a halál szempontjából. A legfontosabbnak pedig azt tartom, hogy szeresse Jézust. Tanítsuk meg rá, hogy ne csak imádkozzon, meg templomba járjon, hanem szeresse Jézus Krisztust. Legyen saját Krisztus-ikonja, néha szaladjunk be vele a templomba köszönni Jézuskának. Szeresse Jézust! Ha szereti Jézust, meg lesz benne az az alapbizalom, hogy ha bármi jön, bizalommal el tudom fogadni az én szeretett Jézusomtól.