Plébániatörténet

Amit a múlt homálya takar és a kezdetek

A Bakonypéterd központjában álló katolikus plébániatemplom története az itt élő emberek és az egész közösség története is. A település gyökerei a középkorra nyúlnak vissza. A XIV. századi oklevelek Peturd és Petherd néven említik a Pannonhalmi Főapátság birtokában lévő települést. A török időkben elpusztult község határát a szomszédos falvak lakói bérelték a bencésektől. Az újjáéledés idején az 1700-as évek első évtizedeiben Göncz Celesztin főapát (1709–1722) kezdte el a római katolikus vallású jobbágyok betelepítését Moson vármegyéből, valamint Alsó-Ausztriából és más német nyelvterületről. A bencés szerzetesek ettől az időszaktól napjainkig jelen vannak a település életében.

Templomunk történetének fontosabb mérföldkövei

A németajkú lakosság betelepítésétől kezdve fokozatosan alakul ki a település szerkezete, megtörtént a földek kiosztása, és 1729-ben már ötven jobbágygazda él a faluban. 1720 előtt templomot építenek a falu szívében; az Isten házát az apostolfejedelmek, Szent Péter és Pál tiszteletére emelik. A XIX. század második felében Winterkorn Sándor bencés plébános feljegyzéseiben egy idős lakos, Mázi Mihály (1804–1890) gyerekkori emlékei alapján így írta le az akkori templomot: „Belseje csak fa padolatú, kis deszkás torony, benne csak egy kicsiny harang, a fő oltár az utca felé, a főbejárat hátulról, a kis sekrestye az oldalon, mint a mai, az utcán előtte kereszt.” Amikor az első templom épült, a községnek saját papja még nem volt. A plébános a 7 kilométerre lévő szomszédos településről, Láziból látta el papi szolgálatát Bakonypéterden. Templomunk történetének következő mérföldköve az 1817-es esztendő, amikor megkezdték a romos templom bontását. A források azt írják, hogy a régi templom építőanyagát beépítették az új alapjába. Az építkezésnél 30-40 kőműves dolgozott, köztük egy tiroli pallér is. Az első esztendőben az új templomnak csak az alapját rakták le, amelyre a templom falainak már egy részét is elkezdték építeni. A templomépítés a következő évben folytatódott, mígnem 1819-ben teljesen befejezték. Az egyházközség az első misét 1819. december 3-án tartja meg. A templom felszentelésére 1820. június 11-én került sor. Írásos visszaemlékezések szerint a korabeli templom tornya ódivatú, tetőzete fazsindelyes kialakítású volt, a bejáratához falépcsők vezettek. Oltára felett zsinóron örökmécses, a padok felett csillár függött, amelyeken gyertyák égtek. A kórusra és a toronyba vezető ajtók kezdetekben még nem voltak kialakítva. 

A templommal egy időben épült a Szent Rókus-kápolna 

Szent Rókus a betegek, bajbajutottak és a veszélybe sodródottak védőszentje volt szerte Európában. Eleink hittek abban, hogy minden közösségnek szüksége van védőszentre, aki mennyei pártfogásával segíti őket. A péterdiek is Szent Rókus személyében találták meg mennyei pártfogójukat. Fogadott ünnepként ülték meg napját (augusztus 16.), mert tapasztalták segítségét. Tiszteletére 1817-ben, abban az esztendőben emelték e kedves kis kápolnát, amikor a településen sertéspestis szedte áldozatait. Wágenhoffer Gergely és Czepek Gyula helytörténészek kutatásai alapján biztosra mondhatjuk, hogy a hívek a templom építésével egy időben állították „egy régi, dísztelen helyére” a Szent Rókus-kápolnát, amely 1896-ban, a millennium idején még Szent Rozália-kápolnaként volt ismert. A félkörzáródású Szent Rókus-kápolna oltárkövét – ekkor már így nevezték – Hajdu Tibor pannonhalmi főapát áldotta meg 1916-ban. Az oltárkő Szent Szeverin és Szent Viktória ereklyéit tartalmazta. (Megemlítjük, hogy a péterdiek több védőszentet is választottak maguknak.) Ugyancsak a helytörténészeink állítják, hogy a plébániatemplom mindig ott állt, ahol ma is áll, de 1820-ban, amikor átépítették, felvetették, hogy a kápolna
helyén építik fel az új templomot. Nem tudjuk milyen megfontolás állt ennek hátterében, de ezt az elképzelést végül is a helyiek elvetették. A kápolna faluközösségünk történetére, élő hitére és összetartozására emlékezteti a ma itt élőket.

Az önállósodás és az azt követő évtizedek

A péterdi egyházközség 1840 előtt Lázi filiája, leányegyháza volt. Ekkor azonban önállóvá vált és saját plébánosa lett. Ettől kezdve Péterdet önálló plébániaként tartották számon. 1883. augusztus 29-én minden addiginál szörnyűbb csapás éri a települést és azzal együtt a templomot is. Somlai Teodorik plébános ezt írta levelében Kruesz Krizosztom főapátnak: „A tűz, mely mintegy öt órakor támadt, oly roppant gyorsasággal terjedt el, hogy egy óra múlva 32 ház teljesen, 8 pajta, az iskola a templomtoronnyal együtt esett áldozatul a dühöngő elemeknek. A templomnak elégett a teteje, a torony belseje is kiégett, valamint a sisak is, mely le is dült. A harangok szintén lehullottak… A templom padlása szintén két helyen égni kezdett és pedig ott, hol csillárt és a jobb mellékoltár előtt függő lámpát tartó kötél a padlásról leszolgált. Ablak öt égett el, ajtó pedig kettő, az orgona széke és a kerítés szintén megégett, de magának az orgonának semmi baja nem esett. – Az iskola szintén teljesen leégett, úgyhogy a szegény mesternek és családjának minden élelme, gabonakészlete, ruházata- szóval mindene elveszett…” A falu életében az 1888-as esztendő eseményekben gazdag volt. A hívek egy új harangot önttettek a Vaszary Kolos főapát által felújíttatott templom számára. A harangszentelés évében felállították a templom előtt a Hofstadter-keresztet, valamint az orgonát is ekkor készítette el a Mauracher orgonaépítő cég. A századfordulón a Szűz Mária-szobor megvásárlására komoly adománygyűjtést kezdeményezett a faluközösség. Egyes beszámolók szerint még a legszegényebb lakosok is adakoztak. Jelenleg a templom szentélyében álló Jézus szíve-szobrot Kelemen Márton Egyházi Szobrász és Oltárépítő Műterme készítette 1911-ben. 1916-ban két jelentős esemény is történt. Augusztusban Hajdu Tibor főapát felszentelte a Szent Rókus- kápolna oltárkövét, amely Szent Szeverin és Szent Viktória ereklyéit tartalmazza. Egy hónappal később elvitték a templom nagy harangját hadi célra, elnémult az orgona is, az orgonasípokat is beolvasztották. A lefoglalt kis és nagy harang helyére 1928-ban öntött újat Walser Ferencz Budapesten. A lakosok közül mindenki adakozott: „gazdák, félgazdák, házaszsellérek, hegybeliek és egyéb háztartásbeliek”, sőt az Amerikába elszármazottak is küldtek pénzbeli felajánlást. A második világháborúban a templom megsérült. Egy újabb harang is rekvirálásra került. A világháború utáni ki- és betelepítések nyomán a lakosság nemzetiségi összetétele megváltozott, de hitében ugyanaz maradt: erős közösséggé kovácsolódott, – a politikai rendszer korlátozásai ellenére is – hűséges maradt az Egyházhoz és a történelem Urához. Következetes összefogásnak, áldozatos adakozásnak és sok-sok önkéntes munkának köszönhetően folytatódott az élet Bakonypéterden.

Egyházközségünk közelmúltja és jelene

Az elmúlt fél évszázadban templomunk, a szomszédságában álló plébániaépület és a Szent Rókus-kápolna – lelkipásztori kezdeményezésnek, valamint a helyben lakó és Péterdről elszármazott híveknek, legfőként pedig a magyar állam pályázati támogatásának köszönhetően – többször is megújult. A korral lépést tartva, de az ősök örökségét megőrizve alakult át. Egyházközségünk Főtisztelendő Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát, a Területi Apátság ordináriusa és Hortobágyi Arnold OSB plébánossága idején az Úr 2020. esztendejében a bakonypéterdi templom felszentelése 200. évfordulóját ünnepli.