Evangéliummagyarázat (Lukács)

SZEGEDI KOMMENTÁR
ÚJSZÖVETSÉG
 

Jerome Kodell, O.S.B.
 

Evangélium
Szent Lukács szerint
 

 

Az eredeti mű címe:
Jerome Kodell, O.S.B.:
The Gospel according to Luke
Collegeville Bible Commentary, 3.
The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1983.
 

 

A COLLEGEVILLE-I BIBLIA KOMMENTÁR
EREDETI SZÖVEGE MAGYAR FORDÍTÁSBAN
A “THE LITURGICAL PRESS” engedélyével
Minden jog fenntartva.
 

 

fordította: Tóth Ildikó
lektorálta: Kocsis Imre
sorozatszerkesztő: Benyik György
web-változatot készítette: Küsmődi Attila
 

 

A Szentírás szövegét
Békés Gellért Újszövetség fordításából
(Pannonhalma-Budapest, 1991.) vettük.
 


 

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés

Szöveg és kommentár

Bevezetés (1,1-4)
1. rész: Kezdetek (1,5-2,52)
2. rész: A Messiási előkészítése (3,1-4,13)
3. rész: A galileai működés (4,14-9,50)
4. rész: Jeruzsálemi út (9,51-19,44)
5. rész: A szenvedés és győzelem (19,45-24,53)
Áttekintést segítő vitakérdések

Lukács evangeliumának magyar nyelvű kommentáriai


 

EVANGÉLIUM LUKÁCS SZERINT
BEVEZETÉS
Lukács evangéliuma az első része annak a kétrészes műnek, amely a kereszténység eredetének történetét mondja el, Jézus gyermekkorától egészen Pálnak, a legkiemelkedőbb igehirdetőnek Kr. u. 60-ban történt római megérkezéséig. Az evangéliumnak és kísérő kötetének írója már a két mű hossza által is (nagyobb terjedelmű, mint bármely más újszövetségi író egyéni hozzájárulása) jelentős hatást gyakorolt a keresztény teológiára és szellemiségre. Ráadásul tehetséges író, aki anyagát alkotó módon rendszerezi, és történetét érthetően és művészi színezéssel mondja el. Dante szerint Lukács “keresztény finomság” írója, mert hangsúlyozza Jézusnak a bűnösök és kivetettek iránti irgalmát. Az isteni irgalomról szóló legismertebb evangéliumi történetek közül néhány csak Lukácsnál fordul elő (a naimi özvegy, a tékozló fiú, Zakeus).

A szerző és hallgatósága

Evangéliuma elején Lukács elismeri azoknak a munkáját, akik megelőzték őt. Nem Márk korábbi evangéliuma helyett akar másikat írni, hanem felismeri egy új elbeszélés szükségességét egy eltérő körülmények között élő új nemzedék számára. Lukács egy görögül beszélő keresztény volt, akit valószínűleg Pál térített meg, és aki az első század végén, körülbelül a 80-as években írt Antiochiában (Szíria) vagy Kis-Ázsiában (mai Törökország). A keresztény egyház összetétele rövid időn belül már inkább pogány, mint zsidó; már nemcsak Palesztinára korlátozódik, hanem az egész római birodalomban elszórt közösségek szervezete. Nem az arámi, hanem a görög nyelvet használják. Lukács ezen újszerű görög egyház és Jézus, valamint a korai zsidó ősegyház közötti folytonosságra akar rámutatni. Ezt úgy tudja legjobban érzékeltetni, ha Jézus történetéhez folytatást ír, és a két részt tartalmilag összekapcsolja, miközben a történelmi különbségeket megtartja. Felhasználja Márk evangéliumát, saját igényeinek megfelelően elrendezve, és ezenkívül más írott forrásokat, illetve szóbeli hagyományokat, amelyek közül néhányat Máté evangélista is felhasznált.

Lukács olvasóközönségének Palesztina földrajza, nyelve, vallási és politikai körülményei ismeretlenek és távoliak voltak. Legtöbben nem ismerték azokat a zsidó írásokat, amelyekre az igehirdetők gyakran utaltak, miközben Jézus történetét kifejtették. Kis-Ázsia és Európa keresztényei jó állampolgárai akartak lenni annak a római birodalomnak, amelynek uralmát Jézus kortársai közül sokan betolakodónak tekintették. A keresztények új nemzedékében sokan gazdagok, nem pedig szegények voltak, és inkább városiak, mint falusiak. Önkéntelenül, vagy pogány szomszédaik hatására, felvetődött a kérdés, miért követünk mi görögök egy ilyen vallást, aminek ennyire zsidó a magja. Hogyan jutott el ide Jézus híre? Megbízhatóak voltak a mi hittérítőink? Függetlenek vagyunk most már a Jeruzsálemben történt eseményektől?

Ezek a keresztény polgárok természetesen hallottak Jeruzsálemnek a római hadsereg által történt lerombolásáról, amit Jézus megjövendölt, és a bűn büntetéseként értelmezett. Azt jelezte ez, hogy el kellene szakadniuk a zsidó kötelékektől? Miként lehetnek Jézus fél évszázaddal ezelőtt egy zsidó közösséghez intézett szavai megfelelőek egy újfajta görög hallgatóság számára? Mindezt még erősítette szomszédaiknak a kereszténység iránt tanúsított ellenséges érzülete, és a különféle, főleg társadalmi és gazdasági formában jelentkező üldözések.

Ilyen kérdések forogtak Lukács fejében, miközben kétrészes művét alkotta. Ilyen, és más kérdéseket vet fel közvetve és közvetlenül. Azt akarta, hogy olvasói tudják, hogy Isten az üdvösség tervébe őket is kezdettől fogva belefoglalta, még akkor is, ha történetileg a zsidók hallották először a kinyilatkoztatást, hogy majd mindenkinek továbbítsák. A üdvösség története pontosan Isten terve szerint bontakozott ki, ahogyan azt az Ószövetségben megjövendölték. Az Isten országába vezető út története ez, a Szentlélek vezetése alatt. Az evangélium a keresztény történet kezdeteit írja le, az üdvösség beteljesedésének első bejelentésétől a Jézus halálában és feltámadásában való betetőzésig. Az Apostolok Cselekedetei az egyház kialakulását és fejlődését mondja el, és rámutat a főbb határozatokra és fordulópontokra, amint a vezetőket Isten vezette a pogányok megtérítésében. Miután az egyház határozott döntést hoz, hogy minden népet keresztény hitre térít, nemcsak a zsidókat (ApCsel 15), a történet Pál apostolt követi, miként viszi el az evangéliumot a birodalmon keresztül Európába, és végül az akkori világ központjába, Rómába.

Témák

Mindegyik evangéliumhirdető azt az alapvető kinyilatkoztatást adja át, hogy Jézus Krisztusban beteljesedett az üdvösség. De mindannyian kifejtenek a titokba nyert olyan bepillantásokat, amelyek személyes elmélkedésből és élményekből származnak, és amelyekre egy adott közösségnek szüksége van. Négy írott evangéliumot ismerünk; még sok másik is létezhetett. Ugyanazt az alaptörténetet mondják el Jézusról, és értelmezik annak jelentését. A tárgyat úgy közelítik meg, mint négy festő, akinek ugyanarról a személyről kell arcképet csinálni. Mindegyik evangélista beleszövi munkájába a Jézussal való személyes kapcsolatot, az egyéni talentumokat, a keresztény életnek adott helyen vagy helyeken tapasztalt élményét, a közösségben tanult, vagy más módon felkutatott gazdag ismeretanyagot. Lukács kiemelkedő témái közül néhány a következő.

1. Üdvösség mindenki számára. Az a felismerés, hogy az Isten minden embert üdvözíteni akar, Izraelnek, mint népnek kezdeti korszakára nyúlik vissza (Ter 13,2). A föld minden közössége áldást talál a zsidók által. A zsidó őskeresztények ezt jól tudták, de meg kellett birkózniuk a kérdéssel, hogy Isten szándéka szerint mindenki számára közvetlenül Jézussal nyílik-e meg az üdvösség lehetősége, vagy a zsidóságon keresztül kellene bevezetniük a megtérteket? A határozatot már meghozták az egyetemes üdvösség javára, amikor a négy evangélium íródott, így a téma a legkorábbival, Márk evangéliumával kezdve mindegyikben jelen van. De az elmélkedés ezen az igazságon különböző irányokba vezetett. Úgy tűnik, hogy Lukács fejezi ki a legteljesebben az egyetemes üdvösségről szóló üzenetet. Máté evangéliumában például az a megbízás hangzik el, hogy minden népnek hirdessék az igét (Mt 28,19), de zsidó elméjében még mindig ott lappang az a gondolat, hogy Jézust a zsidók elutasították (Mt 27,25). Lukácsot nem érinti ez a fajta szorongás, és ő azt hangsúlyozza, hogy Jézust továbbra is elérhetik azok a zsidók, akik hozzá fordulnak (ApCsel 3,17-20).

2. Irgalom és bűnbocsánat. Erre a témára, mint Lukács Jézus-képének jellegzetességére már rámutattunk. Ebben az evangéliumban Jézus állandóan arra törekszik, hogy segítse a szegényeket, a bűnösöket és a kivetetteket. Bölcsőjéhez a bölcsek helyett pásztorok jönnek (2,8.18); egy farizeusnál elköltött étkezés során szívesen fogadja a bűnös, de vezeklő asszonyt (7,36-50); elismerően beszél a szamáriaiakról (10,30-37); egy vámosnál kér vendéglátást (19,1-10). Lukács evangéliumában ebből a szempontból az asszonyok szerepe is figyelemreméltó. Abban az időben az asszonyok a világnak másodrendű, gyakran rossz bánásmódban részesülő polgárai voltak. Jézus barátkozott asszonyokkal (10,38-42) és elfogadta segítségüket (8,1-3); Jézus szenvedésének és halálának idején nem gyengül hűségük (23,49; 24;1; ApCsel 1,14).

3. Öröm. Lukács evangéliuma sugározza az üdvösség örömét. Az öröm az Isten szeretetébe és irgalmába vetett bizalomból ered. Ez a szeretet és irgalom Jézusnak az előző részben bemutatott cselekedeteiben és tanításaiban mutatkozik meg. Keresztelő János és Jézus születését az Úr angyala nagy örömöt okozó eseményként jelenti be (1,14; 2,10). Egy bűnös megtérése nagy örömöt okoz a mennyben (15,7-10). Az evangélium azzal zárul, hogy a tanítványok Jézus mennybemenetele után örömmel telve visszatérnek Jeruzsálembe (24,52).

4. Az út. Mind a három szinoptikus evangélium (Máté, Márk, Lukács) Jánosnak Izajásból vett prédikációjával kezdi Jézus működésének elbeszélését: “Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit.” (Iz 40,3). A szinoptikusok Jézus küldetését úgy mutatják be, mint az “Úr útjának” folytatását és betetőzését, ami akkor kezdődött, amikor Ábrahám elhagyta hazáját, és a Mózes-vezette egyiptomi kivonulással, majd később a babiloni fogságból való szabadulással folytatódott. Lukács úgy hasznosítja az út témáját, hogy evangéliumának központi részét (9,51-19,44) Jézusnak a Galileából Jeruzsálembe vezető utolsó útja köré szövi.

Jézusnak és az egyháznak az Atya által történő irányítása előtérbe helyezi a Szentlélek szerepének, és az imádság helyének hangsúlyozását. Lukácsot néha a “Szentlélek evangélistájának”, vagy az “imádság evangélistájának” is nevezik. A Szentlélek szerepe Jézus születése előtt kezdődik (1,36, 67). Jézust a Szentlélek vezeti a pusztába (4,1), és visszatérvén kijelenti, hogy ő az, akiről megjövendölték, hogy az Úr lelke van rajta (4,18). A téma még erőteljesebben folytatódik az Apostolok Cselekedeteiben, miként a Szentlélek által a tanítványok képesek hirdetni az evangéliumot (ApCsel 2,1-17). A Szentlélek vezeti a kialakuló egyházat annak eldöntésében, hogy miként terjesszék ki a missziót, és a Szentlélek irányítja a hittérítőket útjukon (16,6-7). Imádkozás közben történik az üdvösség első meghirdetése (Lk 1,10). Jézus imádkozik, mielőtt kiválasztja a Tizenkettőt (6,12); imádkozik közvetlenül a színeváltozása előtt (9,29), és akkor, amikor a tanítványok megkérik, hogy tanítsa meg őket imádkozni (11,1). Az Apostolok Cselekedeteiben az imádkozás jellemzi az ősegyházat (ApCsel 1,24; 2,42; 3,1).

5. Újszerű keresztény életmód. Lukácsnak eltökélt szándéka, hogy Jézus tanítását alkalmazhatóvá teszi olvasói számára, akik középszerű életet élnek egy kozmopolita társadalomban. Utal arra, hogy a honpolgári érzület összeegyeztethető (és el is várják) a kereszténységgel. Mindez nyilvánvalóbb az Apostolok Cselekedeteiben, mint Lukács evangéliumában. Lukács nagy gonddal jegyzi fel Pál római állampolgárságát (ApCsel 16,37-40; 22,26), és hangsúlyozza becsületes polgári viselkedését (18,14-16). De már Jézust is úgy mutatja be az evangéliumban, mint törvénytisztelő állampolgárt, akit hamis vádakkal rágalmaznak (Lk 20,25; 23,2). Halálát a római elöljáró kezéből kapta, ez igaz, de olyannak kezéből, aki túl gyenge volt ahhoz, hogy meggyőződése szerint cselekedjen, és szabadon bocsássa Jézust (23,1-25). Ha ezeket a derék állampolgárokat üldözték – fűzhetjük tovább a gondolatot -, akkor ne ijedjetek meg, ha bántalmaznak titeket Jézusért.

Az anyagi javak kérdése gyakran felvetődik. Lukácsnál Jézus boldogságai szigorúak és kérlelhetetlenek, “Boldogok vagytok, ti szegények… De jaj nektek gazdagok” (6,20. 24), de összességében sehol sem található egyenes felszólítás saját magunk kifosztására. Inkább az a lényeg, hogy az ember ne legyen a vagyonának a rabja (12,13-43; 14,25-33); szét kell azt osztani mások között (18,22). A lemondás még az ember személyes kapcsolataira is kiterjed. Még saját családja sem ékelődhet a tanítvány és Jézus közé (14,26).

6. A jövendölések beteljesedése. Jézus üdvözítő küldetését már az elmúlt idők előkészítették. Lukács meglepő mennyiségű ószövetségi tanítást használ fel görög olvasói számára, bár nem annyira sokat, mint Máté. Lukács kedvelt beszédfordulatai közül az egyik: “meg kell történnie” – “meg kellett történnie” (2,49; 4,43; 9,22). A kereszt, a szenvedés útja görög olvasói számára rejtély volt – milyen felháborító, hogy az Üdvözítővel, aki az Isten Fia és király, ilyen szégyenletes módon bánjanak. Lukács újra és újra ismétli, hogy a szenvedésnek meg kellett történni, ez az út vezet a dicsőségbe (18,31-33; 24,26).

7. Mennybemenetel. Lukács Jézus küldetésének célját “a földről való felemeltetésben” látja (9,51; 24,51). A mennybemenetel a feltámadás eseményéhez kapcsolódik; ez a megdicsőülés mozzanata, ami által Jézus elfoglalja helyét az Atya jobbján. A mennybemenetelnek döntő fontosságú szerepe van Jézus üdvözítő művében, mert ezen megdicsőülés által árasztja ki a Szentlelket az egyházra (ApCsel 2,33), és így az üdvösség minden ember számára elérhetővé válik.

AZ EVANGÉLIUM VÁZLATA
 

  • 1,1-4              Bevezetés

 

  • 2,5-2,52         I. rész: Kezdetek

 

  • 3,1-4,13         II. rész: A Messiás útjának előkészítése

 

  • 4,14-9,50       III. rész: A galileai működés

 

  • 9,51-19,44     IV. rész: Jézus útja Jeruzsálembe

 

  • 19,45-24,53   V. rész: Szenvedés és győzelem

 


 
EVANGÉLIUM LUKÁCS SZERINT
SZÖVEG ÉS KOMMENTÁR
A. BEVEZETÉS
Lukács 1,1-4

Lukács bevezetése olyan, mint egy előterjesztés, amelyet egy könyv kéziratához csatolnak. Leírja a könyv tartalmát, és megmagyarázza megírásának okát. A könyv ebben az esetben nem csak az evangélium, hanem annak folytatása az Apostolok Cselekedetei is. A Cselekedetekhez külön előszó is tartozik, amelyet Lukács szintén Teofilhez intézett (valószínűleg egy kiemelkedő konvertita keresztény), és amelyben a Cselekedetek és az evangélium kapcsolatára világít rá (ApCsel 1,1-3).

Miközben Lukács bevezeti könyvét, és megindokolja megírását, saját magáról és korabeli olvasóiról is sokat elárul. Elismeri, hogy ő nem volt Jézus cselekedeteinek és szavainak eredeti szemtanúja; ő egy “második-nemzedékbeli” keresztény, olvasóihoz hasonlóan. A bevezetés klasszikus görög stílusa bizonyítja, hogy Lukács egy művelt konvertita volt, aki a római birodalomban szétszórva élő, hozzá hasonló hívőkhöz írt. Az evangélium története már széles körben elterjedt a vándor hithirdetők, és a szervezett keresztény közösségek tanításai által; ebben az időben már írott formában is terjedt. De a “sok” korai evangéliumíró művei közül csak egyetlen jutott el hozzá teljes formájában – Márk evangéliuma, amelyet Lukács forrásként használ fel.

Mivel Jézus története már ismert Lukács közönsége előtt, mit nyerhetnek azzal, ha még egyszer végigkövetik ugyanazon történetet? Jobb értelmezést, több ismeretet, új történeteket nyújt talán ez az író? Lukács nem próbálja csillogó ígéretekkel csábítani olvasóit; arra helyezi a hangsúlyt, hogy megalapozza azon ismeretek megbízhatóságát, amelyeket eddig kaptak. ő maga alaposan tanulmányozta az evangéliumot, és az a szándéka, hogy szépen elrendezve elmondja, és így minden kétséget eloszlasson.

A görög világban a kételkedés természetes módon merült fel egy zsidó eredetű vallás érvényességét illetően, és amint múltak az évek a messzire elszóródott keresztény közösségek egyre inkább elszakadtak palesztin eredetüktől. Lukács azt szeretné, ha nemzsidó testvérei visszavezetnék eredetüket egészen a történelmi Jézusig (az evangéliumig), és végigkövetnék a kereszténység növekedését, miként terjed ki az ősegyház Jeruzsálemtől Kis-Ázsiáig és Rómáig (Cselekedetek).

1. RÉSZ: KEZDETEK
Lukács 1,5-2,52
Jézus fogantatásának, születésének és gyermekkorának elbeszélése egyike Lukács legszebb alkotásainak. Semmi sem volt Márk evangéliumában, ami forrásul szolgált volna. Máté elbeszéli a gyermekkort, de minden jel arra mutat, hogy Lukács és Máté nem tudtak egymás munkájáról. Inkább arról van szó, hogy külön-külön fogalmazták meg elbeszéléseiket egy olyan időszakban, amikor az egyház visszaemlékezett Jézus nyilvános működésének földi kezdeteire.

A hagyományos prédikációvázlat Jézus keresztelésével kezdődött (amint ez nyilvánvaló Péter és Pál beszédeiből a Cselekedetekben, és Márk evangéliumának szerkezetéből). A gyermekségtörténeteket ennek a vázlatnak az elejére helyezték, mintegy a fő elbeszélés előszavaként. Egy előszó azokat a témákat ismerteti, amelyeket a mű során követhetünk. Lukács és Máté egyaránt előre bejelentik az örömhírt egy “mini-evangéliumban”, amely Jézus születésén és gyermekkorán alapul. Ha Lukács gyermekségtörténete elveszett volna mielőtt evangéliuma elkezdett terjedni, akkor nem tudnánk, hogy egyáltalán létezett, mert a későbbi nyilvános szereplés elbeszélése során sehol sem utal egyértelműen ezekre a fejezetekre. De fordítva ez nem igaz – sok utalás történik itt a későbbi fejleményekre. Mindaz, amit a gyermek Jézusról tudunk, az a felnőtt Jézus tanításaiból, és a ősegyháznak Jézus életére, halálára, és feltámadására vonatkozó reflexióiból származik. Ki ez a gyermek? Ő az Úr és a Messiás (ApCsel 2,36). Mit jelent az eljövetele? Megváltja népét bűneitől (Lk 24,47). Hogy az olvasó mennyire érti meg a bevezetést, az attól függ, hogy mennyire értette meg a könyv többi részét. Sokkal többet mond, ha másodszor, vagy harmadszor olvassuk el, miután az egész könyvet elolvastuk. A gyermekségtörténet annál mélyebb értelmet nyer, minél inkább visszhangzik az olvasó hitében Jézus élete, halála és feltámadása.

Lukács és Máté egyaránt hangsúlyozzák, hogy Jézus gyermekségtörténetével beteljesedtek az Ószövetség ígéretei. Máté ezt kifejezett idézetekkel teszi (Mt 1,22-23, 2,15,17-18), Lukács viszont inkább utalásokkal és célzásokkal sejteti a beteljesedést. Lukács jellemének sajátosságát a finom szerkezeti elrendezés is jelzi, különösen János és Jézus eredetének párhuzamba állítása. Mindkét születést Gábor angyal jelenti be, és bekövetkezésük nagy meglepetés mindenki számára, a szülőket is beleértve. A zsidó törvény szerint a nyolcadik napon mindkettőjüket körülmetélik, de nevüket az angyal adja. Egy szülő mindkét gyermek születését egy hálaadó énekben értelmezi. De a két fiú összehasonlításakor Lukács gondosan kimutatja Jézus magasabbrendűségét. Lukács művészi tudása a hírüladás jeleneteinek szerkezetében is észrevehető, amelyekhez az Ószövetség hagyományos születés-hírüladás mintája szolgált alapul (Izsák, Ter 17; Sámson, Bír 13),

  • 1. Egy angyal jelenik meg (vagy maga az Úr).
  • 2. Félelem és rettegés.
  • 3. Az angyal megnyugtatja a címzettet, majd bejelenti a születést.
  • 4. Ellenvetés.
  • 5. Az angyal jelet ad.

1,5-25 János születésének hírüladása. Jézus és a keresztény egyház történetét Lukács Keresztelő János szüleinek bemutatásával kezdi. Vegyük észre, hogy ennek a görögök számára írt evangéliumnak a kezdete zsidó jellegű. Zakariás és Erzsébet a zsidóság szívéből származnak. Mindketten papi törzsből valók, Mózes törvényeit feddhetetlenül betartották. Lukács továbbá ügyesen kapcsolja őket az ősi zsidó szülőkhöz, Ábrahámhoz és Sárához, akik szintén előrehaladottak voltak a korban, és nem volt gyermekük, de hittek az isteni meglepetésben (Ter 17,1-20).

A jelenet a jeruzsálemi templomban játszódik, ahol Isten népének reménye mindig összpontosult. Lukács evangéliuma hasonlóan a templomban fog végződni (24,53). Az angyal eloszlatja Zakariás félelmét, és bejelenti az ígéretet, “Feleséged, Erzsébet fiút szül.” Úgy írja le a fiút, mint egy aszkéta nazireust (Szám 6,1-21), és Illés prófétához hasonlítja. Zakariás ellenvetésére a válasz megnémulása. Talán e jel szigorúsága annak tulajdonítható, hogy Zakariás bizonyítékot kért, és nem csupán felvilágosítást, mint Mária tette (1,34).

Mire Zakariás hazatér, az emberek között a várakozás jelei tapasztalhatók. A üdvösség drámai eseményei útban vannak. János fogantatása megtörténik az ígéreteknek megfelelően, de a világ számára titok marad. Ezen a ponton még mindig csak egy idős zsidó házaspár tudja, hogy Isten egy újabb fontos közbelépést kezdett el, a legfontosabbat népük történelmében.

1,26-38 Jézus születésének hírüladása. Ha János születésének hírüladása a zsidó történelem és remények folytonosságát hangsúlyozta, akkor Jézus születésének bejelentése Isten üdvözítő tevékenységének alapvető újszerűségére világít rá. A helyszín Júdea, a zsidó élet és istentisztelet központja helyett Galilea, egy tartomány, amelyet a zsidóság kisegítő “előőrsének” gúnyoltak. Hogy a jelentős kijelentés ilyen helyszínen történik, az csak egy csekély meglepetés magához a hírhez képest. Ez a gyermek nem csak “nagy lesz az Úr előtt”, mint János (1,15), hanem “a Magasságbeli Fiának” fogják hívni. János születése természetes úton vált lehetővé, a meddőség meggyógyításával; Jézus egy szűztől fog születni. Jánost az anyja méhében fogja a Szentlélek eltölteni; Jézus a Szentlélek erejéből fogantatik. János próféta lesz; Jézus Izrael utolsó és örök királya.

Máriát zavarba ejti az angyal köszöntése. Hogyan lehet ő kegyelemmel teljes, áldottabb minden asszonynál? Nem azért, mert valami különöset tett, hanem mert az Isten választotta őt egy különleges szerepre üdvözítő művében. Mária a klasszikus szavakkal válaszol, “Az Úr szolgálója vagyok.” Mária kezdettől fogva a keresztény követendő példája. Testi anyasága páratlan megtiszteltetésből eredt, de lelki síkon anyasága olyan, amiben mindenki részesül, aki olyan hittel felel, mint ő (8,21). Mária válaszának átfogóbb jelentőségét a II. vatikáni zsinat foglalta össze: “Szűz Mária ugyanis az angyali üdvözletkor szívébe és testébe fogadta az Isten igéjét, és világra hozta az Életet;” (Dogmatikus konstitúció az egyházról, 53).

1,39-56 Látogatás Erzsébetnél. Zakariás azt az ígéretet kapta, hogy fiát a Szentlélek tölti el (1,15). Miután Jézus a Szentlélek által fogantatott, a Lélek másokban működni kezdhet. János eltelik a Szentlélekkel Jézus jelenlétében. A Szentlélek eltölti Erzsébetet, később pedig Zakariást és Simont. Ez előrevetíti Jézus eljövendő megdicsőülését, amely által majd mindenkit eltölt a Szentlélek (ApCsel 2,33). Erzsébet kérdése, “Hogy lehet az, hogy Uram anyja látogat el hozzám?” Dávid király szavaira emlékeztet, amikor a szövetség ládáját visszahozták Jeruzsálembe, miután azt a filiszteusok elfoglalták, “Hogyan jöhet hozzám az Úr ládája?” (2Sám 6,9). A láda Jahve, Izrael Istenének jelenlétét jelképezte. Mária látogatása Erzsébet házát az Úr jelenlétével szenteli meg. Mária dicsérő éneke, amit hagyományosan Magnifikátnak neveznek a latin fordítás első szava alapján, ószövetségi idézetekből és utalásokból áll, amelyek Jézus eljövetelét magyarázzák. Az énekre nagy hatással volt az a hálaadó ének, amelyet Hanna, Sámuel próféta anyja énekelt, miután isteni beavatkozás által fia született (1Sám 2,1-10). Mindkét ének úgy látja Isten ezen cselekedeteit, mint egy régen elkezdődött folyamat részét, amely megdönti az gőgös emberi vágyakat, és felemeli az alázatosakat. Mária mindezt az “irgalom” szóval fejezi ki.

1,57-80 János születése. János apja, aki eddig néma volt, ismét tud beszélni, mihelyt az angyal által megjelölt nevet jóváhagyják. Az embereket elfogja a félelem – nem rémület, hanem áhítatos tisztelet Isten csodálatos cselekedeteinek láttán, miként ez olyan gyakran megtörténik a bibliai történetekben. Nem csupán megdöbbennek, hanem azt is kimutatják, hogy tudatában vannak az események mélyebb értelmének.

Az a mód, ahogyan Lukács befejezi János születésének történetét, jól mutatja, miképpen irányítja az olvasó figyelmét egyszerre csak egy eseményre, még akkor is, ha számos esemény összefonódik. A 80. versben János felcseperedik, felnőtté válik, és a pusztában él még Jézus születésének elbeszélése előtt. Ott tartózkodik mindaddig, amíg harminc év múlva újra felbukkan a történetben (3,1-3).

2,1-7 Jézus születése. A helyszín változik, most Júdea elhagyatott vadonját, és a Galilea hegyeiben meghúzódó kis falvakat a római birodalom hatalmas területe váltja fel. Az első fejezetben elmondott titokzatos események, amelyek még mindig ismeretlenek, és helyi jelentőségűek, az egész világ számára jelentőséggel bírnak majd. Augusztus császár népszámlálást rendel el. József és Mária, mint törvénytisztelő polgárok József őseinek városába utaznak.

A Cirinusz által lebonyolított népszámlálás sok vitára adott okot. Qirinusz csak Kr. u. 6-ban lett Szíria helytartója. Nem sokkal ezután elrendelte Júdeában a népszámlálást, amely előidézte a galileai Júdás lázadását (ApCsel 5,37). Ha Jézus születése Nagy Heródes uralmának idejére (Kr.e. 37-4) esik (Lk 1,5), akkor nem történhetett ez alatt a népszámlálás alatt, több évvel később. A különféle javasolt megoldások közül az a legmegfelelőbb, amely úgy tekinti Lukácsot, mint aki számos lazán egymáshoz kapcsolódó történelmi eseményt említ Jézus születésével kapcsolatban, és ezzel olvasói emlékezetébe vési a születés történeti kontextusát anélkül, hogy teljes pontosságra törekedne. Ezeknek a távoli, júdeai eseményeknek a pontos időbeli elhelyezése nem lehetett túl fontos a birodalomban élő görögök számára hetven vagy nyolcvan évvel később. De annak felismerése, hogy Jézus születésének idején Palesztina a Szír provincia része volt, talán közelebb hozta ezeket az eseményeket Lukács olvasóihoz Antiochiában, amely az ő idején az egyház térítő tevékenységének központja volt.

Mária megszüli “elsőszülött fiát”. Ez nem azt jelenti, amint azt az egyházatyák a legrégebbi időktől kezdve magyarázták, hogy később több gyermeket is szült. Az “elsőszülött fiú” jogi meghatározása annak, akinek különleges előjogai és helyzete van Mózes törvénye értelmében (MTörv 21,15-17). A keresztény hit értelmezése szerint Jézus lelki értelemben elsőszülött a sok testvér között (Rom 8,29). A pólya és a jászol Jézus születésének szegényes és megalázó körülményeire mutat rá, de a pólya áttételesen királyságára is emlékeztet. Itt egy rejtett párhuzam található Salamon királlyal, “Pólyában és gondok közt neveltek. Mert egyetlen király sem kezdi másképp az életét” (Bölcs 7,4-5).

2,8-20 A pásztorok meghallják az örömhírt. Az alázatos király születéséről először az alázatosak értesülnek. A pásztorok általában szegények voltak, és bizonyos mértékig kitaszítottak. Az “előkelőek” tudatlannak, koszosnak és törvénytelennek tekintették őket. A gyűlölt vámosokhoz hasonlóan, ezek a kivetettek is készen állnak az evangélium befogadására. Isten küldöttjének megjelenése beragyogja az eget (MTörv 33,2). A félelem és a megnyugtatás itt is bekövetkezik, mint a Máriának tett kinyilatkoztatásnál. Ezeken az alázatos embereken keresztül jut el a üdvösség üzenete Izrael egész népéhez. A “Messiás” és az “Úr” elnevezés a korai igehirdetés témája lesz (ApCsel 2,36). Habár itt az előszóban is előfordulnak, ezeket az elnevezéseket csak a feltámadás és a Szentlélek kiáradása után lehet teljesen megérteni.

Az angyalok a békességet Isten kegyelmének ajándékaként hirdetik. Augusztusz tiszteletet szerzett magának, mert Kr. e. 29-ben helyreállította a békét a birodalomban az egy évszázadig tartó polgárháború után. De a pax romana katonai hatalommal létrehozott külső nyugalom volt. Az igazi békesség Jézus által jön el (Jn 14,27). A pásztorok “gyorsan” Betlehembe mennek, igyekeznek (mint Mária, Lk 1,39) azonnal válaszolni a üdvösség örömhírére. Az események elbeszélésével csodálkozást keltenek, ami később kísérni fogja Jézus tevékenységét és a korai evangéliumhirdetőket (5,26; 8,56; ApCsel 8,13). Néha ez a csodálkozás és meglepődés sehova sem vezet. Azok viszont, akik a pásztorokat hallgatják, dicsőítik és magasztalják Istent, míg Mária, Isten szavának tökéletes befogadója, és a keresztény imádság példaképe (8,21; 11,27-28) szívében elgondolkozik Isten szavain és cselekedetein.

2,21-40 Jézust bemutatják a templomban. Jézus szülei, akik a születés idején a birodalom törvényeinek engedelmeskedtek, most engedelmes zsidóként a vallási törvény előírásait teljesítik, amikor az újszülött gyermeket körülmetéltetik és bemutatják az Úrnak. A templomi jelenet egy kicsit zavaros, mert Lukács egybekapcsolt két különálló szertartást. A Kivonulás könyve előírta az elsőszülött fiú bemutatását és megváltását, mert minden elsőszülött fiú az Úré, aki megszabadította őket húsvétkor, amikor az egyiptomi elsőszülöttek elpusztultak (Kiv 13,15). A Leviták könyve az anya tisztulási szertartását a gyermek születésétől számított negyvenedik napra írja elő (Lev 12,1-8). Ebből az alkalomból az asszonynak egy bárányt és egy galambot vagy gerlét kellett feláldoznia, de a szegényeknek megengedték, hogy csak két gerlét vagy két galambot hozzanak.

A hangsúly nem annyira Mária megtisztulásán van, mint inkább Jézus bemutatásán a templomban, ahol hivatalosabb elismerésben részesül, mint Izrael megígért Üdvözítője. Lukács számára a templom a zsidóság és a kereszténység közötti folytonosságot jelképezi. Az üdvösség végső tettének bejelentése először a templomban hangzik el (1,11), Jézus a templomban tanít (19,47), és a tanítványok a templomban folytatják imádságukat a jövőben is (24,53; ApCsel 3,1).

Simeon és Anna hőséges, alázatos izraeliták, akik a templomban várják az Isten üdvösségének kinyilatkoztatását. Igazak és istenfélők (ld. 1,6), és nyitottak arra, hogy a Szentlélek sugalmát befogadják. Simeon Jézusban felismeri az Úr Fölkentjét és Nunc Dimittis énekében (2,29-32) azt is megjövendöli, hogy Jézus világosság lesz “a pogányok megvilágítására”. A szülőket megáldva arra figyelmeztet, hogy ez a gyermek jel lesz, amelynek ellene mondanak és, Mária lelkét tőr járja majd át. Simeon e két kijelentése előrevetíti számunkra az egyetemes üdvösséget, amely Jézusban nyer kinyilatkoztatást, és a szenvedés szükségességét a Messiás küldetése során. A kereszt árnyéka rávetődik a szentcsaládra. Jézus későbbi követőinek nem szabad meglepődniük azon, hogy az evangélium követése során a szenvedéssel is szembe kell nézniük. Még családok és barátságok is összetörnek, amint “sok szív titkos gondolatai” kiderülnek, mert a békesség, amit Jézus hoz nem a titkos nézeteltéréseknek színlelt eltakarása lesz (12,51-53).

2,41-52 Jézus Atyja házában. A 40. vers egyfajta befejezésnek tűnik, amely Jézus felnőttkori tevékenységét készíti elő. Jézus gyermekségtörténete befejezettnek látszik a szentcsalád hazatérésével, miután Jézus megszületett és a törvény előírásait teljesítették. De Lukács hozzátett még egy egyedülálló történetet. Ez ábrázolja azt a bölcsességet és kedvességet, amellyel Isten megáldotta ezt a gyermeket, és még nyilvánvalóbban kifejezi sajátos küldetését és sorsát. Számos híres ember gyermekségtörténetéhez hasonlóan ezt az eseményt is azért idézi fel az evangélista, mert itt azok a tulajdonságok csillannak fel Jézus gyermekkorában, amelyek felnőttkorában még kiválóbban mutatkoznak meg.

Jézus és szülei Jeruzsálembe mennek a húsvét ünnepére. Amikor Lukács elbeszélésében Jézus majd ismét a húsvéti ünnepekre megy, az lesz utolsó útja Jeruzsálembe, a zsidó húsvét pedig egybeesik saját húsvétjával. Jézus akkor szintén “elveszik” három napra, mielőtt újra megjelenik, mint a dicsőséges, feltámadott Úr.

Bemutatásakor Jézus nem tudott a maga nevében beszélni mások értelmezték helyette személyét és küldetését. Most ő maga mondja ki élete értelmét. Isten elsőbbségét hirdeti küldetésében. Életének olyan jelentése van, amely meghaladja emberi családjának kötelékeit. Ez egyben igazolja Simeon jövendölését a tőrre vonatkozóan. Jézus szüleinek megdöbbenése nehezen egyeztethető össze azokkal a kinyilatkoztatásokkal, amelyek gyermekük születését kísérték. Mindez azt mutatja, hogy a gyermekségtörténetek közül néhányat egymástól függetlenül adtak tovább. Azt is hangsúlyozza, hogy Jézus személyének és küldetésének teljes megértése a feltámadásig várat magára.

II. RÉSZ: A MESSIÁS ELŐKÉSZÍTÉSE
Lukács 3,1-4,13
3,1-6 János, az előhírnök. Lukács nem sajnálta a fáradságot, hogy Jézus születésének történelmi hátterét leírja. János küldetésének bevezetésekor még alaposabb munkát végez. A magasztos hangvételű első mondat arra az ősi hagyományra utal, amely az evangélium történetét János Jordán környéki tevékenységével kezdte el. (Mk 1,1-4; ApCsel 10,37). Ezen a ponton görög stílusa is megváltozik. Lukács megmutatja hogy jártas a klasszikus görög nyelvben (1,1-4) és míg a gyermekségtörténetekben a héber és a görög stílus keveredik addig az evangélium hátralevő részében a Septuaginta, vagyis az Ószövetség legkorábbi görög fordításának stílusában ír.

Nagy Heródes halála után királyságát gyermekei között tetrachiákra (vagyis négy tartományra) osztották fel. Az itt elbeszélt események idején már egy római helytartó volt megbízva Júdea tartomány irányításával, mert Heródes fia, Archelausz uralkodása alatt sok probléma merült fel. Az itt említett Heródes egy másik fiú, Antipász, akiről Lukács olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyek sehol másutt nem találhatók (23,7-12; ApCsel 13,1). Egy adott időszakban csak egy főpap uralkodott ebben az esetben Kajafás, de Annás nevét is említi, mert ő visszavonulása után is megtartotta a főpapi címet, és jelentős befolyással rendelkezett (ld. ApCsel 4,6).

János meghívása az ószövetségi próféták meghívásának mintájára épül (ld. Jer 1,2). ő az utolsó, aki ezt az adományt megkapta, és ő az összekötő kapocs a régi és az új között. Előkészíti az Úr útját, amely egykor Egyiptomból Izraelbe vezetett, most pedig Jézuson keresztül a messiási királysághoz. János keresztsége rituális cselekedet, amellyel egyes zsidók kifejezték hajlandóságukat, hogy a megújulási mozgalomhoz csatlakozzanak. A bűnbánat belső készségére alapozódik, ami nélkül nincs megbocsátás.

Lukács többet idéz Izajásból, mint Márk vagy Máté (5-6 vers), hogy az egyetemes üdvösség ígéretét is hangoztassa, amely annyira fontos volt számára, és pogány olvasói számára is. A Lukács írásának elején elhangzó ezen ígéret (ld. szintén 2,32) igazolására kétkötetes munkájának végén kerül sor Pál azon kijelentésében, hogy Isten üdvössége valóban elérkezett a pogányokhoz (ApCsel 28,28).

3,7-20 János a próféta. Egy sor kérdésen keresztül (mint ApCsel 2,37-ben), az új prófétának alkalma nyílik arra, hogy megmagyarázza, mit jelent valójában a bűnbánat. Szavak és származás nem elegendő. Ábrahám gyermekének tettekkel kell bizonyítania kiválasztottságát, különösen a szegények gondozása, és a társadalmi igazságosság által. János üzenete ebből a szempontból összhangban van próféta elődjeinek tanításaival.

Jánoshoz két olyan csoport járul, akiknek a foglalkozását a farizeusok elítélték: a vámosok, akik rendszerint jelentős nyereségre tettek szert azáltal, hogy honfitársaiktól több adót szedtek be; és a zsidó katonák, akik a római rendfenntartó alakulatokhoz tartoztak. János nem azt kívánja tőlük, hogy hagyják el munkájukat, hanem hogy becsületesen és tisztességesen végezzék azt.

János tevékenysége fokozza a Messiással kapcsolatos találgatásokat. Évtizedeken keresztül nagy volt a várakozás, számos álpróféta és álmessiás tűnt már fel (ApCsel 5,36-37) és okozott csalódást, de a várakozás csak fokozódott. János hivatalos válasza minden Izraelitához szól, “Aki a nyomomba lép az erősebb nálam…” A Messiáshoz képest János alacsonyabb rendűnek tartja magát a legalsóbbrendű rabszolgánál, ugyanis csak egy pogány rabszolgától várhatták el azt, hogy gazdája saruszíját megoldja.

János saját keresztségét Jézus keresztségével állítja szembe. Nem az a lényeg, hogy az egyik keresztség vízzel, a másik a Szentlélekben és tűzzel történik (a korai egyház szintén az első pillanattól fogva vízzel keresztelt), hanem az, hogy János csak vízzel keresztel, azaz ez csak rituális külső kifejezése annak, amit az egyénnek bensőleg kell megélnie. Jézus keresztsége végleges lesz, Isten üdvösségét (Szentlélek) és ítéletét (tőz) hozza el. A tűz-hasonlattal találkoztunk már a búza és pelyva szétválasztásának leírásában. Egy “szórólapát” a levegőbe dobja a keveréket; a nehezebb búzaszemek a földre esnek, míg a pelyva elszáll belőle, és ezt később elégetik (Iz 21,10).

János próféta Heródest bűnbánatra szólítja fel, amiért feleségül vette Heródiást, Fülöp feleségét. Lukács nem ismétli meg Heródes házasságának részleteit, sem János ellen elkövetett bűnét. Itt egyszerűen csak a bebörtönzésre utal. Később majd beszél János vértanúságáról, de csak közvetve, megtörténte után (9,9). A színesebb részletek ekkor már nyilvánvalóan széles körben elterjedtek. Márk elbeszélésének jóvoltából Lukács nem tartotta szükségesnek a történet megismétlését.

3,21-38 Istenfia, Emberfia. Jézus csatlakozik a Jordánhoz zarándoklókhoz, hogy János megkeresztelje őt. Az ő esetében azonban a keresztség csak alkalom arra, hogy az Úr felkenje őt, mint Messiást (ApCsel 10,38). Lukács elbeszélésében ő az utolsó, akit János keresztel meg, vagyis ez lesz János keresztelői működésének a tetőpontja. Rögtön ezután új korszak kezdődik. Az ég megnyílik, jelezve Isten látogatását, vagyis azt, hogy a nép új kinyilatkoztatást kap (Iz 63,19). A Szentlélek leszáll Jézusra, hogy vele legyen “testi” (görög szöveg) formában. Az égi szózat a 2. zsoltár messiási szavaival azonosítja Jézust, a régóta várt Felkenttel: “A Fiam vagy te” (7. vers), és az Iz 42,1-re utal, ahol a próféta Isten szolgáját mutatja be, mint “a választottam, akiben kedvem telik”. Jézus, az égi szózat, mint a várt messiási királyt jelenti be, de királyságát nem fényűzésben és hatalommal gyakorolja, hanem alázatos önfeláldozás lesz a küldetése.

Lukács eddig a pontig vár, hogy elbeszélésébe beleillessze Jézus családfáját (Mátétól eltérően, aki a családfával kezdi könyvét). Talán ezzel akarja hangsúlyozni a Jézus Szentlélek általi felkenésének drámai fontosságát, mint Jézus nyilvános működésének kezdetét.

A Lukács illetve Máté elbeszélésében található két családfa között sok eltérés van. Néhány eltérésre van elfogadható magyarázat, mások azonban viták forrásai lettek. Máté Jézus őseit Ábrahámtól kezdve sorolja fel, Lukács viszont egészen Ádámig megy vissza. Ez a különbség az evangélisták szándékainak felel meg Máté Jézus zsidó származását hangsúlyozza, zsidó-keresztény olvasói miatt Lukács pedig, aki pogányok számára ír, kezdettől fogva arra mutat rá, hogy Jézus üdvösséget hoz Ádám minden gyermekének. Máriát nem említi, bár szűzi anyaságának tényét felidézi (23. vers). Mindkét családfa Józsefen, Jézus törvényes apján keresztül követi a leszármazást. A 23. versben előforduló bizonytalan utalás – “mintegy harminc éves volt” – egyike az Újszövetség oly ritka utalásainak Jézus korára tevékenysége során (ld. Jn 2,20). Az evangélium hirdetői és írói számára valójában lényegtelen volt számos olyan életrajzi részlet, amelyekre mi felfigyelünk. ők elsősorban Jézus tevékenységének jelentését mutatták be, és nem pusztán a vele kapcsolatos tények gyűjteményét adták.

4,1-13 Próbatétel a pusztában. Mielőtt Jézus megkezdené igehirdetését és gyógyító tevékenységét, a Szentlélek kivezeti őt Júdea pusztaságába egy negyven napig tartó felkészülésre. Palesztina pusztasága nem ugyanolyan, mint a homokos Szahara-sivatag. A Holt-tenger vidéke teljesen kopár, de a Palesztin pusztaság nagyobbrészt félsivatag, némi növényzettel, főleg a téli időszakban. Veszélyes, ismeretlen, vadállatok és rablók által lakott vidék volt. Azt hitték, hogy a pusztaság démonok tanyája (Iz 13,21; 43,14), nem meglepő, hogy Jézus itt találkozik a sátánnal. De Jézus negyven napja a pusztában, kapcsolatot kíván teremteni Izrael népének negyven évig tartó vándorlásának a pusztában, a kivonulás után. István beszéde a Cselekedetekben mindezt a próba éveinek nevezi, és ezt a próbát Isten népe nem állta ki (ApCsel 7,39-43). Jézusnak szintén próbát kell kiállnia a pusztában, de ő hőséges marad.

Márk elbeszélése csak megemlíti Jézus megkísértését, Máté és Lukács azonban leírja a három kísértést is. Ezek ugyanolyan jellegű kísértések, mint amikkel Jézus élete során találkozott, és amiket követőinek is ki kell állniuk. Az első és a harmadik kísértésben a sátán Isten Fiának nevezi Jézust, de el akarja téríteni az Atya iránti fiúi engedelmesség útjától. Megkísérti Jézust, hogy változtassa a követ kenyérré, vagyis használja hatalmát a saját hasznára, és ne legyen az Atya által tervezett Messiás. Gúnyos megjegyzésével arra akarja rávenni Jézust, hogy tegye próbára inkább az Atya szavát, mint hittel kövesse küldetését. A második kísértésben arra próbálja rávenni Jézust, hogy másnak adja meg azt a hódolatot, ami Istent illeti. A sátán azt állítja, hogy a hatalommal és a dicsőséggel ő rendelkezik; hazudik és nem szabad neki hinni, mégis sokan estek ezen kísértésbe Jézus előtt és után is.

Jézus mindhárom kísértésre Isten szentírási szavaival válaszol, és a Második Törvénykönyvből idéz, amely leírja miként vesztette el Izrael népe hitét a pusztában (MTörv 8,3; 6,13-16). A sátán még a Szentírást is megpróbálja felhasználni (10-11. vers), de Jézus azonnal visszautasítja az Atyja iránti engedelmesség megtagadását. A Szentírás szavai semmivel sem mérvadóbbak, mint bármely más szavak, ha rosszul értelmezik. A második és a harmadik kísértés sorrendje különböző Máténál és Lukácsnál, bár nyilvánvaló, hogy ugyanazt az írott forrást használják. Valószínűleg Lukács cserélte fel a két jelenet sorrendjét, hogy a kísértéssorozat tetőpontját Jeruzsálembe helyezze, abba a városba, amelyet Üdvözítő tevékenységének és az ősegyház életének központjaként hangsúlyoz (Lk 9,51; ApCsel 1,4). A történet azzal fejeződik be, hogy a sátán “egy időre elhagyja Jézust”. Az olvasó éberen várja a sátán visszatérésének döntő pillanatát, a szenvedéstörténet kezdetén (22,3).

III. RÉSZ: A GALILEAI MŰKÖDÉS
Lukács 4,14-9,50
Jézus a sátán legyőzésének következtében új erővel tér vissza Galileába. Ez a rész Jézust küldetésének kezdetén mutatja be, amint szülőföldjén prédikál és gyógyít, mielőtt döntő elhatározással Jeruzsálembe (9,51), szenvedése, halála és feltámadása felé indul.

4,14-30 Helyeslés és elutasítás. Jézus Názáretbe való visszatérésének elbeszélése az evangélium történetének egy kicsinyített mása. Jézust először dicsérettel és helyesléssel fogadják, de mindez féltékenységgé és gyanakvássá változik, mígnem saját népe az életére tör. Mint hitét gyakorló zsidó, Jézus rendszeresen részt vett a zsinagógai istentiszteleten. A szombati istentisztelet során két felolvasásra került sor, egyik a Pentateuchusból (a Biblia első öt könyve), a másik pedig a prófétáktól. Jézus erre a második felolvasásra jelentkezett, valószínűleg előre el volt rendezve, Izajás könyve 61,1-2-nél nyitotta szét a tekercset, és felolvasott egy részletet, amely Izrael helyreállítását ígérte. Az eredeti szövegkörnyezet egy próféta felkenésére vonatkozik, de a megígért Messiás királyi Felkent is egyben, Jézus szövegértelmezése szerint. ő az, akin Izajás jövendölése szerint az “Úr lelke nyugszik” (Iz 11,2), a próféta és Messiás, aki megnyitja a szabadság és isteni kegyelem új korszakát.

A levegő várakozással telt meg (csakúgy, mint a keresztség előtt 3,15), amint Jézus leült, hogy értelmezze az írást (a zsinagóga tanítója ugyanis ülhet vagy állhat). Bejelenti, hogy eljött a beteljesedés napja. A “ma”, amiről beszél, az “Úr kegyelmi esztendejének” nyitó napja. Ez a nap tovább bontakozott, egészen Jézus megdicsőüléséig (mennybemeneteléig), s akkor az üdvösség örök napjává lett. A hallgatóságot lenyűgözte prédikációja, de éppen ebben a pillanatban egy sértő megjegyzés hallatszik, “De hát nem József fia?” Márk e názáreti látogatás elbeszélésekor a gyanú árnyékánál többet mond el (6,2-3). Lukács módosította Márk időrendjét azáltal, hogy ezt a történetet a galileai működés elé tette. Ennek következtében a Kafarnaumban végbevitt tettekről (melyeket valójában a jövőben visz majd végbe) beszélni nem helyén való.

Jézus a hajdani Izrael két kiemelkedő prófétájához hasonlítja magát megjegyezvén, hogy nem az izraelitákat szolgálták, mert saját népük nem fogadta el küldetésüket. Mindezzel arra utal, hogy ő, akit nem fogadott el saját népe, szintén kívülállóknak viszi el örömhírét. Ez a kilátás megfélemlíti hallgatóit, és gyilkos gondolatokat ébreszt bennük. Pál ugyanezzel az ítélettel sújtja Izraelt, és a hatás is hasonló (ApCsel 22,21). Az ellenségeskedés egyelőre nem győzi le Jézust; küldetés vár még rá, amit teljesíteni kell, hogy Isten terve beteljesedjék. A visszautasítás döntő pillanatában, mely halálát okozza, úgy tűnik majd, hogy Jézust megsemmisítették, de ő győzedelmesen fog felemelkedni (24,26).

4,31-44 Egy nap Kafarnaumban. Jézus továbbmegy a Genezáreti tó északi partján fekvő Kafarnaumba, és ez a város lesz székhelye galileai működése során. Márk evangéliumát követve, Lukács egy jellegzetes napot mutat be Jézus életéből, egy szombatot Kafarnaumban. Jézus, Isten hiteles tanítója és képviselője igehirdetőként jelenik meg a helyi zsinagógában, aki a sátán hatalmát hivatalosan támadja. A tisztátalan lelkek felismerik, kivel állnak szemben: “A vesztünkre jöttél?” Jézus nem engedi beszélni a gonosz lelkeket, valószínűleg ezzel mutatva meg hatalmát a szellemvilág felett, de Lukács feltehetőleg szem előtt tartja a “messiási titkot” is, aminek témáját Márk dolgozta ki (Márk 5,43). Jézus nem akarja, hogy személyi mivoltát felfedjék, azelőtt, hogy a Messiás cím igazi jelentését feltárta volna. Isteni hatalmat rejtő szavai és tettei hatására ismét félelemmel vegyes ámulat ébred az emberekben. De a csodálat nem vezet szükségképpen hithez (Lk 4,22;5,26).

Jézus a zsinagógából Simon házába megy a szombati főétkezésre. Simon Péter neve ebben az időben már annyira ismert volt a keresztények előtt, hogy Lukács nem is mutatja be olvasóinak. Jézus magas lázban találja Simon anyósát, és a lázat ugyanúgy rendreutasítja, mint az előbb a gonosz lelket. Jézus azért jött, hogy az embereket mindenféle kötöttségtől megszabadítsa, legyen az a gonosz lélek, betegség vagy más testi fogyatékosság, ami “szolgaságban” tartja őket. A 40. és 41. versek mutatják, hogy Jézus irgalmas cselekedete a megszállottal és Simon anyósával szemben csak drámai példája szokásos tevékenységének. A bizonyosság addig növekszik, míg a gonosz lelkeknek már nem kell találgatniuk ki is lehet Jézus; ő azonban még mindig hallgatásra szólítja fel őket.

Jézus fogadtatása Kafarnaumban éppen ellenkezője a Názáretinek. Az emberek megpróbálják maguk között tartani, de ez is kötöttséget jelent Jézus számára, és így ezektől a barátoktól épp úgy menekül, mint az ellenségeitől. ő nincs lekötve egy embercsoporthoz vagy egy helyhez – küldetése minden emberhez szól. Lukács “Júdea zsinagógáinak” említésekor Júdeát tágabb értelemben, Palesztina egész területére használja, bár ebben az időszakban Jézus tevékenysége Észak-Galileára korlátozódott. Minden fenntartás nélkül az egész népnek ajánlja fel az üdvösséget.

5,1-11 Jézus elhívja a halászokat. Jézus működését a Genezáreti tónál folytatja, amely nevét az északi partján elterülő termékeny síkságról kapta. Jézus tanítását először nevezi Lukács Isten szavának. Jézus szavai életadó forrás azok számára, akik hittel fogadják őt (8,21;11,28); ezen szavak szolgálata majd az egyházban folytatódik (ApCsel 4,31;6,2). A jelenet kezdetén e kifejezés használata jelzi, hogy a halászok meghívása és az ő válaszuk az isteni szó hatékony kinyilatkoztatásának egy példája.

Márk az első tanítványok hívásának elbeszélésekor (Mk 1,16-20) két testvérpárt említ. Itt Simon áll a középpontban, társai pedig csak a háttérben (Andrást név szerint meg sem említi). Úgy tűnik, Jézus ismeri ezeket az embereket, és ők is Jézust (ld. 4,38; Jn 1,35-42). Miközben a halászok a reggeli hálómosást és szárítást végzik, Jézus Simon hajójába száll, hogy kissé eltávolodjék a tömegtől, és így folytathassa tanítását. A vízen jobban terjed a hangja. A 4. verssel a tömeg hirtelen eltűnik, és a jelenet ezután Jézus és Simon párbeszédével folytatódik.

Simont hiten alapuló engedelmességre szólítja fel Jézus. Biztos, hogy nem a józan ész ösztönözte ezt a halászt arra, hogy újra kivesse hálóját a vízbe egy hegyvidékről jött asztalos kérésére. Halászni a legjobban éjjel lehetett, ha akkor sem fogtak semmit, akkor nappal felesleges volt próbálkozni. De Simon bízott Jézusban, “de a te szavadra kivetem a hálót”. Az eredmény egy csodálatos fogás lett.

Simont most nevezi először Péternek, azaz “Sziklának”, és ez lesz a neve, mint az egyház vezetőjének. Péter szeme kinyílik, mert hittel cselekedett és Jézus lábához borul. ő az első, aki Jézust nyilvános működése során “Úrnak” nevezi (nem csak “Mesternek”, 5. vers). Hirtelen ráébredünk, hogy ez a történet több mint a halász-tanítványok első meghívása. Kezdeti időktől fogva az egyház “Péter bárkájának” tekintette magát, ahol próbára teszik a Jézusba vetett hitet (Mk 4,35-41; Mt 8,23-27). Jézus Simon bárkáját választja, a mélyre küldi, és olyan döntést kíván tőle, amely egyedül személyes hitén alapszik. Simon hittel válaszol, és ez teszi őt sziklává, amelyre az egyház épül (Mt 16,18).

Simon Péter tudatában van a távolságnak, ami közte, mint bűnös ember és az Úr között van. Természetes reakciója erre, hogy méltatlannak vallja magát. Az isteni szentség túl sok az embernek, hogy elviselje (Kiv 20,19). De Jézus nem azért jött, hogy a bűnösöket elüldözze magától. Küldetése során bűnösöket kapcsol magához, ha bizalmukat belé helyezik. Mindenüket el kell hagyni (Lukács ezt hangsúlyozza, 5,28), és őt kell követniük. A következő három történet “emberhalászként” mutatja be Jézust, miközben bűnösökkel és kitaszítottakkal kerül kapcsolatba.

5,12-16 Egy leprás jön Jézushoz. Jézus korában a leprásokat teljesen kiközösítették. A közösségre nézve veszélyesnek tartották őket. Jézus megmutatja, hogy képes áttörni társadalmi tilalmakat, hogy a kitaszítottakon segítsen. A lepra elnevezést mindenfajta bőrbetegségre használták, nem csak az igazi leprára. Gyógyítását különösen nehéznek tartották, így az ember kérése jelzi Jézusba vetett hitének szilárdságát. Ha egy ilyenfajta bőrbetegséget meggyógyítottak, a meggyógyított személy jelentette a papoknak, akik megvizsgálták, és ezzel a közösség érdekeit védték. Ez a betegség azzal is összefüggött, hogy ki vehetett részt az istentiszteleten. A vizsgálatra és a tisztulási szertartásra vonatkozó szabályokat (“ahogy Mózes rendelte”) a Leviták könyve írja elő (13. és 14. fejezet).

Jézus nem áll távol a leprástól, mint azok, akik félnek a megfertőződéstől. Megérinti a beteg embert. Érintését már korábban bemutatta Lukács, mint gyógyító tevékenységének jellemző gesztusát (4,40). Annak ellenére, hogy működésének titokban tartására utasítja a leprást, híre tovább terjed. A tömegek jönnek, hogy hallják Isten szavát, és meggyógyuljanak. Jézus azonban nem hagyja, hogy a küldetésével járó elfoglaltság megzavarja mély kapcsolatát Atyjával. Talál arra időt, hogy elvonuljon a tömegtől imádkozni. Talán hírneve miatt előtte lebegett a kísértés, hogy személyes célokat próbáljon elérni (4,1-12), és érezte az ima szükségességét, hogy működését megfelelően végezze.

5,17-26 A béna meggyógyítása. A Jézus hatalmának természetére és eredetére vonatkozó kérdés már korábban is felmerült (4,22, 32, 36). Jézus most az ország minden részéből jött zsidó vezetők előtt mutatja be hatalmát. Ez az első abból a négy konfliktus-történetből, amelyek majd az elszánt összeesküvéshez vezetnek (6,11). Néhány férfi (Márk szerint négy, 2,3) hallott Jézus gyógyító hatalmáról, és megpróbálják Jézushoz vinni béna barátjukat, kihasználván ezt az alkalmat. Barátjuk iránti gondoskodásuk, és Jézusba vetett hitük erejét bizonyítja, hogy mennyire nem sajnálták a fáradságot. Felmásznak a tetőre (valószínűleg egy külső lépcsőn), a bénát hordágyon cipelve. Palesztinában a házak sima tetejét cseréppel vagy sárral és szalmával fedték be. A bénát leeresztik Jézus közelébe, miközben ezt a tömeg biztosan erősen kifogásolta. Márk és Lukács egyaránt megemlítik, hogy Jézus bűnbocsátó kijelentését a béna barátainak hite váltotta ki. A hit szerepe az előző két történetben is döntő volt. Ez az egyetlen alkalom az evangéliumban, hogy Jézus egy felnőttet valaki másnak a hite miatt gyógyít meg. Erős bizonyítéka ez azoknak a kötelékeknek, melyeket a hit hoz létre Jézus követői között.

A béna és az őt cipelő emberek valószínűleg meglepődtek, amikor Jézus a testi gyógyítás helyett a bűnök bocsánatát jelentette ki. Ez a farizeusokat és az írástudókat is megdöbbentette, akik helyesen azt állítják, hogy a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. Jézus azért jött, hogy teljes szabadulást hozzon, ne olyat, amely csak a felszínt érinti. Véghezvitte a nehezebb belső gyógyítást, és most meggyógyítja a béna végtagjait is. De, kihasználva az alkalmat, megmutatja, hogy hatalmában áll bűnöket megbocsátani éppen úgy, mint testi betegséget gyógyítani, és ezzel nyilvánosságra hozza hatalmának forrását. ő az “Emberfia”, ez a cím elsősorban Dániel könyvére utal, ahol az Emberfia uralmat és királyságot kap. Jézus ezt a címet használja, hogy kifejezze hatalmát most, és az utolsó ítélet idején (6,5; 9,26; 12,8). Az emberek ámulattal fogadják ezt az eseményt, de ez alkalommal Istent is magasztalják, a meggyógyított ember éppúgy, mint a bámészkodók.

5,27-32 Jézus egy vámost is meghív. Jézus bűnösökkel szembeni viselkedésének egy pillanatra már tanúi lehettünk, amikor Simon Péterrel beszélgetett (8-11. vers). Most, miután meggyógyított egy bűnöst, a bűnösökkel szembeni magatartása még nyíltabban kifejeződik. A vámosokat bűnösöknek tartották, mert ezzel a foglalkozással a becstelenséget és az igazságtalanságot hozták kapcsolatba. Jézus nem négyszemközt beszél Lévivel, hanem munkája közben felszólítja, és elmegy egy nyilvános lakomára, ahol nagyon sok vámos, és Lévi számos más barátja van jelen. Nagy felháborodásukban a farizeusok egy kalap alá veszik a “vámosokat és a bűnösöket”. Hangsúlyozzák, mennyire helytelen együtt étkezni ezekkel az emberekkel, akik amellett, hogy bűnösök, még a pogányokkal is érintkeznek, és így formálisan tisztátalanok. Jézus egy mondással magyarázza meg álláspontját: azokat jött segíteni, akik rászorulnak, és el is megy hozzájuk. Akik nem ismerik fel saját szükségüket, azok még nem állnak készen az orvos fogadására.

Lukács talán azért idézte fel ezt a történetet, hogy az ősegyházi kapcsolatok számára normát adjon. A pogányok tanítása, és a velük való étkezés az Apostolok Cselekedeteiben is égető kérdésként jelentkezik (10,28; 11,3). Jézus példája felhatalmazást jelentett a missziós tevékenység hagyományos formáinak átlépésére. A történet bebizonyította, hogy még egy tisztátalan nyilvános bűnös is reagálhat a prédikációra ugyanúgy, teljes önfeladással, mint az első tanítványok (5,11, 28).

5,33-39 A régi és az új. Ezek a versek a zsidó és a keresztény vallás különbözőségéből eredő kérdésekkel foglalkoznak, azokkal, amelyek megvoltak Jézus földi életében is. A farizeusok hétfőn, csütörtökön (ld. 18,12), és a hagyományos zsidó ünnepek megszentelésekor is böjtöltek, és Keresztelő János is buzdított a böjtre. Jézus válaszában a vőlegényre vonatkozó mondás inkább bevezetés, mintsem a kereszténység böjt (és imádság) elleni állásfoglalásának hangsúlyozása. Kétségtelen, hogy Jézus nem volt nagyon merev ilyen kérdésekben (ld. 7,34), de nem értékelte le a böjtöt (Mt 6,16-18). A Cselekedetekben az első keresztények rendszeresen imádkoznak és böjtölnek (ApCsel 2,42; 13,3; 14,23).

Jézus, tevékenységének ezt az idejét egy esküvőhöz hasonlítja, utalva arra, hogy ez ízelítő a messiási lakomából. A böjt, mint a gyász jele, most nem helyénvaló. A vőlegény elvitelének említésével burkoltan szenvedésére utal. Jézus követői addig gyászoltak (24,17-38), amíg meg nem tudták, hogy Jézus feltámadt, és állandóan közöttük van (24,52). A Cselekedetekben a böjt inkább a Szentlélek vezetéséért való imádkozás része, mintsem a gyász kifejezése.

A böjt kérdésére egy másfajta választ ad a ruhafoltról és a tömlőről szóló két mondás. A Jézus által hirdetett evangéliumi élet valami egészen újat jelent. A zsidó vallásból született, de engedni kell, hogy önállóan fejlődjön ki, a szertartások, vallási ünnepek, közösségi szokások, és a tanítás kérdésében saját elveinek alkalmazásával. A kereszténység pusztulását jelenti, ha a zsidósághoz bilincselik. A mondások tágabb értelemben minden olyan esetre utalnak, amikor az emberek a múlt gyakorlatához ragaszkodnak, csupán a megszokás kedvéért.

6,1-11 Jézus és a szombat. A konfliktus-történetek sorában az utolsó kettő azt ábrázolja, miként vélekedik Jézus a szombatról. Az ilyenfajta történetek száma (ld. 13,10-17; 14,1-6) arra utal, hogy Jézus tevékenységének idején gyakoriak voltak a szombattal kapcsolatos nézeteltérések. Az első esetben Jézus tanítványai olyat tesznek, amit Mózes törvénye engedélyezett (MTörv 23,26), de szombaton, a farizeusok értelmezése szerint, ez gyakorlatilag az “aratás” tiltott munkájának is tekinthető.

Márk evangéliumában a farizeusok Jézust kérdezik tanítványaival kapcsolatban, Lukácsnál azonban egyenesen a tanítványokat kérdezik, és így Jézus beavatkozhat érdekükben, mint mesterük és védelmezőjük. Az Ószövetség egy történetét idézve megvédelmezi tettüket. Amikor Dávid, követőinek egy csoportjával, Saul elől rejtőzködött, akkor egy helyi szentélybe ment élelmet kérni. Az egyetlen elérhető étel az áldozati kenyér volt, amit csak a papok fogyaszthattak. A szolgálatát teljesítő pap megengedte, hogy megegyék a kenyeret, mert a törvény fegyelmi korlátozásai engedményeket tettek, ha emberi szükségről volt szó (1Sám 21,2-7). Mindezt az esetre alkalmazva: ha a Dávid tekintélye alapján értelmezett törvényt elfogadják, akkor még inkább el kellene fogadniuk azt, hogy az “Emberfia ura a szombatnak is”.

Rögtön ezután Jézus egy beteg meggyógyításával bizonyítja a szombat feletti hatalmát. Az események sorrendje ugyanaz, mint a béna meggyógyításakor (5,21-25). Az elsorvadt kezű ember esetében a farizeusok és az írástudók már nem csupán reagálnak Jézus működésének szerintük vitatható cselekedeteire, hanem szándékosan figyelik, hogy valami kifogásolnivalót találjanak. Jézus most már tudja, hogy hasztalanul próbálkozik cselekedeteit titokban tartani. Ez alkalommal nem tér ki az ellenségeivel való szembesülés elől, hanem szándékosan előidézi, hogy még egy megjegyzést tehessen a szombattal kapcsolatban, és felfedje a farizeusoknak és az írástudóknak saját hamis indítékaikat.

A farizeusok értelmezése szerint a törvény megengedte szombaton az orvosi beavatkozást születés, körülmetélés és halálos betegség esetén. Jézus nemcsak azt kérdezi meg, hogy törvényes-e szombaton gyógyítani, hanem azt is, hogy mire való a szombat. Ha Isten azért adta népének a szombatot, hogy javukat szolgálja, akkor vajon nem kellene egy igazhívő zsidónak rossz helyett jót cselekednie szombaton? Így feltéve a kérdést Jézus arra utal, hogy az is rosszat cselekszik, aki nem tesz jót, amikor jót tehetne – mert hagyja, hogy egy ember szükségtelenül szenvedjen. Ellenségei nem hallják meg, amit mond; ők már lelkükben döntöttek ellene.

6,12-16 A tizenkét apostol. Lukács a Tizenkettő kiválasztását a “nagy beszéd” elé helyezi, hogy az jellegében a vezetői köré összegyűlt egyházhoz intézett utasításhoz hasonlítson. A Tizenkettő kiválasztásakor Jézus döntésének fontosságát hangsúlyozza egész éjszakai virrasztása. Összes tanítványát odahívja magához, és kiválasztja közülük a magot alkotó csoportot. Közülük hárommal már találkoztunk és még fogunk is találkozni (Péter, Jakab, János), egy pedig később játszik fontos szerepet (karióti Júdás). A többit Lukács evangéliuma csak itt említi meg (ld. szintén ApCsel 1,13). Az a tény, hogy Tizenketten vannak, önmagában is fontos, mert a régi pátriárkák helyett ezek a keresztény vezetők kormányozzák majd az új Izraelt (Lk 22,29-30).

A Tizenkettő “az apostol” nevet kapja, a görög apostello szó alapján, ami annyit jelent, mint “szétküldeni”. Andrást most testvérével, Simon Péterrel együtt említi Lukács, aztán pedig a Zebedeus fivéreket. Fülöpöt és Tamást János evangéliumából ismerjük (Jn 1,43-48; 20,24-29). Bertalanról és Alfeus fiáról, Jakabról az Újszövetség alapján semmi mást nem tudunk. Mátét (Mt 10,3) vámosnak nevezi ő. A második Simont Zélótának nevezi az evangélista, amely név alapján a római uralom ellen szervezkedő zsidó csoporthoz tartozott. Júdást, Jakab testvérét János evangéliuma is megemlíti (Jn 14,22), de ezen kívül csak Lukács írásaiban szerepel (ApCsel 1,13), ahol a hagyományos névlistában szereplő Tádé helyén fordul elő (Mk 3,18; Mt 10,3). Valószínűleg e két név ugyanarra a személyre vonatkozik. A “karióti” szó jelentését illetően csak sejtéseink vannak; jelentése talán “keróti férfi” (egy falu Júdeában).

6,17-49 A mezei beszéd. Elbeszélésének ezen a pontján Lukács beiktatja egy részét annak az anyagnak, amit Máté a hegyi beszédbe foglalt bele (Mt 5-7). De Jézus ahelyett, hogy a hegyen maradva mondaná el beszédét, inkább lejön a hegyről, amint azt Mózes is tette, hogy átadja a törvényt népének (Kiv 34,29). A korábbi esetekhez hasonlóan az emberek köréje gyűlnek, hogy hallják Isten szavát és meggyógyuljanak (5,1, 15).

6,20-26 A boldogságok és a jajok. A Máténál szereplő nyolc boldogság és e rész közötti különbségek nagyon meglepőek. Mindez legjobban azzal magyarázható, hogy a két evangélista számára az igehirdetésből származó hagyomány lényegében azonos forrásanyagot közvetített, amelyeket már különböző keresztény közösségek átalakítottak, majd ők ketten ezeket újraszerkesztették, és közreadták saját olvasóik számára. A Lukácsnál szereplő boldogságok megfelelnek azoknak, amelyeket Máté az első, negyedik, második és nyolcadik helyen említ, de jelentős változtatásokkal. Máté itt nem beszél a jajokról.

Sokak véleménye szerint a Máténál szereplő boldogságok azt mutatják be, hogy milyennek kellene lenniük Jézus tanítványainak, míg Lukácsnál azt írják le, hogy milyenek valójában. Ezt azonban nem szabad túlságosan erőltetni. Lukács olvasóközönségéhez tartoztak néhányan a birodalom gazdag és középosztálybeli polgárai közül is. A szegénység függőségi viszonyt jelent, és ez az, amire mindkét boldogságsorozat céloz. A Lukácsnál szereplő negyedik boldogság segít mindezt megérteni. Nem az a jó, ha valaki egyszerűen szegény, éhes és üldözött, hanem inkább az az ember boldog, akit az Emberfia miatt kisemmiznek és bántalmaznak. A múlt prófétáival szégyenletesen bántak, bár Isten emberei voltak (Jer 15,15; Ám 7,10-12). Jézusról méginkább el lehet ezt mondani (Lk 13,33).

Azt itt nem mondja ki Jézus, hogy miért “jaj” a gazdagoknak és a jóllakottaknak, de másutt az evangéliumban megkereshetjük a választ. A gazdagok nem arra használták vagyonukat, hogy a rászorulókon segítsenek (16,19-31), hanem inkább felhalmozták saját maguknak (12,21). Nem ismerték fel értékeik forrását (21,3-4) vagy saját gazdagságuk csapdájába estek (18,24-25). Vagyonuk tartotta őket vissza attól, hogy Istenben bízzanak (12,22-34). Jézus azokhoz a hamis prófétákhoz hasonlítja őket, akik reménykeltő hazugságaik által mindig találtak barátokat (Jer 5,31; Mik 2,11).

6,27-35 Az ellenség szeretete. Jézus és a mennyei Atya feltétlen szeretete, az a szeretet, amely a keresztény hívő jellemzője kell, hogy legyen. Ezek a versek egyértelműen és hangsúlyozottan mutatják be. A tanítványság próbája az ellenség szeretete, amely értelmetlennek tűnik minden földi mérték szerint, és ezért a hiten kell alapulnia. “Szeressétek, tegyetek jót, adjatok”, e szavak háromszor ismétlődnek (27-30, 32-34, 35. vers), hogy a figyelmeztetés minél jobban az olvasó emlékezetébe vésődjön. Ha szeretsz, tegyél jót, és adj kölcsön a barátaidnak – ez csupán jó politika és üzlet. Aki a Magasságbeli gyermeke akar lenni, attól többet várnak el. Még a versek közé beszúrt aranyszabály (31. v.) is fakónak tűnik ilyen meghökkentő kívánalmak mellett.

6,36-42 A képmutató ítélkezés. Jézus nyilvános működése során most hívja először Istent “Atyának” (ld. 2,29), amikor irgalmasságra szólít fel, bár erre a kapcsolatra már a 35. vers is utal. Aki az Atyához hasonló akar lenni, az legyen könyörületes, ami a következő mondatok szerint annyit jelent, hogy ne mondjon ítéletet, ne ítéljen el senkit, hanem bocsássa meg a vétkeket, és adjon anélkül, hogy fizetséget várna, ahogyan Isten is teszi. Nem megy majd tönkre, Isten mindent felülmúlóan viszonozza majd a nagylelkűséget.

Lukács más értelemben használja a “vak vezet világtalant” mondást, mint Máté. Máténál ez a farizeusok szigorú bírálata, Lukácsnál a keresztény közösségek hamis tanítóira vonatkozik. Az igaz tanító mindig a Mester tanítványa marad, nem változtatja meg, és nem is “haladja túl” a Mester utasításait. A szálka és a gerenda híres metaforája még jobban hangsúlyozza az ítélkezésről mondottakat (37. vers). Ez a szakasz nem mond semmit a szeretetből fakadó felebaráti megdorgálásról. A képmutató saját bűneit nem látja, csak azon igyekszik, hogy mások hibáit felfedje.

6,43-49 A fa és gyümölcse. Jézus két különböző gyümölcsfa-metaforát használ, hogy bemutassa az ember cselekedeteinek forrását a 43. versben a gyümölcs elárulja, hogy a fa egészséges-e vagy sem; a 44. versben a gyümölcséről ismerheti meg a fát. Azoknak, akik Jézushoz, mint Úrhoz fohászkodnak, ki kell mutatniuk kapcsolatuk valódiságát és minőségét. Ezt úgy tudják megtenni, ha meghallgatják szavait, és azokat a gyakorlatban is alkalmazzák (8,15, 21).

Lukács és Máté egyaránt a két házépítő összehasonlításával fejezi be a beszédet. Ezt a példázatot a saját olvasóközönségük számára más-más módon alakították át. Máténál a történet a palesztinai helyzetet tükrözi, ahol könnyen lehet egy házat ásás nélkül sziklára építeni; Lukácsnál a jó házépítőnek mélyre kell ásnia, hogy elérje a sziklát (ez inkább Kis-Ázsiára jellemző). Máténál a balga ember homokra épít, amit Lukács nem említ, nála a gyenge ház olyan, amit minden alap nélkül építettek. Máténál a házat a szél és az ár együtt rombolja le a nyílt palesztinai síkságon; Lukácsnál úgy tűnik, hogy a ház egy városban van, a széltől védve, de kitéve az árvíznek, ami elmossa az alap nélkül épített házakat.

7,1-10 A százados és szolgája. Jézus működésének ilyen, és ehhez hasonló eseményei nagyon fontosak voltak az ősegyház azon vitája során, hogy vajon a pogányokhoz is szól-e küldetése. A százados nemzetiségét Lukács nem említi, de nem volt zsidó (5. vers). Valószínűleg Heródes rendfenntartó különítményéhez tartozott (3,14), nem pedig a római hadsereghez, amelynek ebben az időben nem voltak egységei Galileában. Lukácsnál ez az eset előrevetíti a Cselekedetekben szereplő különféle kijelentéseket, melyek szerint Isten nem ismer részrehajlást, hanem “bármely nemzethez tartozó ember kedves előtte, ha eltölti az ő félelme, és igazság tetteket visz végbe” (ApCsel 10,34-35; ld. 15,9). Ha még Jézus korának hívő zsidói is Jézus elé vittek egy nemzsidót, és ha Jézus, gondolkodás nélkül ment oda hozzá – így szólhatott az egyház érvelése – akkor miért ne fogadhatnák el a pogányokat a zsidó keresztények?

A századost, mint együttérző embert ismerjük meg, aki Jézus együttérzését keresi. Zsidó barátai szólnak érdekében, hogy nagylelkű volt népükhöz. Annak fényében, amit Jézus az önzetlen nagylelkűségről mondott, mindez nem késztette volna arra, hogy segítsen a századoson. A százados alázatosságán és hitén lepődik meg. Valószínűleg a tiszt megfontoltságára is történik utalás, tudta, hogy ha egy zsidó belép egy pogány házába, akkor formálisan alkalmatlanná válik az istentiszteletre. De Jézus a századosnak a hitére, nem pedig a zsidó barátait rabul ejtő jó cselekedeteire akarja felhívni hallgatói figyelmét. Magáról a gyógyulásról szinte csak mellékesen történik említés.

7,11-17 Az özvegy és fia. Naimban, Galilea egy városában, ismét tanúi lehetünk Jézus együttérzésének. Az elbeszélés alapját Jézusnak és Izrael múltbéli prófétáinak összehasonlítása alkotja. Az özvegy fiának feltámasztása, és a “visszaadta őt anyjának” kifejezés egyaránt Illés hatalmi tettére utal (1Kir 17,23). Amikor az emberek meglátják, hogy mi történt, felismerik Jézusban a “nagy prófétát”. Jézus az asszony iránti együttérzésből megy a helyszínre. Az előző történethez hasonlóan itt is fennáll a rituális tisztátalanság lehetősége (egy holttest érintése, Szám 19,11). Az embereket először félelem fogja el, de végül is Istent magasztalják, ahogy ez a béna meggyógyításakor is történt (Lk 5,26). Ellentétben a százados szolgájának meggyógyításakor történtekkel, itt nincs említés a hitről a feltámadás előtt, de a csodatétel hitet kelt, és ez Isten magasztalását váltja ki az emberekből.

7,18-35 Jézus és János. Jánost börtönben tartották, (3,20) de tanítványai révén mindent tudott Jézus működéséről. Most elküldi két tanítványát, hogy nyíltan kérdezzék meg Jézustól, vajon ő e “az eljövendő”, olyan kifejezést használva a várt Messiásra, amely Malakiás prófétától ered (Mal 3,1). Talán utalás történik a Mózeshez hasonló próféta várására is (MTörv 18,15), akivel a közvélemény Jánost és Jézust egyaránt kapcsolatba hozza (Jn 1,21; 6,14). Miért kételkedett János abban, hogy Jézus volt-e az eljövendő Messiás? A Jézus együttérzéséről tanúskodó történetekben, az ellenség szeretetére, és a megbocsátásra felszólító üzenetekben János valószínűleg nem látta a végső ítélet véghezvitelét, amit megjövendölt arról, aki majd a “nyomába lép” (Lk 3,16-17). Lukács hite azonban nyilvánvaló a következő kijelentésből, “ezzel a kérdéssel küldte őket az Úrhoz”.

A tanítványok olyankor érkeznek, amikor tanúi lehetnek Jézus gyógyító tevékenységének. János kérdéseire felelvén Jézus olyan – Izajástól vett – szövegek fényében értelmezi cselekedeteit, amelyek a messiási szabadulás napjait vetítették előre: vakok látnak, sánták járnak (Iz 29,18-19; 35,5-6). Jézus arra kéri a két tanítványt, hogy “jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok”. Ez lesz majd az ősegyház küldetése: az apostolok elterjesztik, amit láttak és hallottak még az üldözés és a halál kockázata ellenére is (ApCsel 4,20). Jézus szemében saját működése mindannak beteljesítéséből áll, amit első prédikációja során mondott Názáretben, “örömhírt vigyek a szegényeknek, …hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,18-19). Jézus figyelmezteti Jánost, hogy még ő is akadályozhatja Isten tervét, ha nem áll készen az isteni meglepetések elfogadására. A 23. vers kijelentése természetesen nemcsak Jánosnak szól, hanem minden korszak minden emberéhez. Jézus személye akkor, és azóta is gyakran volt botránykő, igazi képét gyakran eltorzították.

A küldöttek távozása után Jézus elragadtatva beszél Jánosról. János nem széltől hajladozó nád, hanem az Úr rendíthetetlen prófétája, aki szilárd hősége miatt került fogságba. Sőt, több mint próféta, ő a kiválasztott követ, aki előkészíti a Messiás útját, és aki Illés szellemével jött (Mal 3,23; Lk 1,17). Az asszonyok fiai között nem született nagyobb Jánosnál, Isten országában azonban még a legkisebb is nagyobb nála. Ez a kijelentés paradox módon fogalmazza meg azt, hogy Isten országának lakója nem emberi megbízhatósága miatt lesz valaki. Szó sincs itt arról, hogy János ki volt zárva Isten országából (ld. 13,28).

Akiknek hasznára szolgált János működése, azok Istent magasztalják, amikor meghallják Jézus vallomását. Lukács számára az, hogy a zsidó vezetők elutasították János keresztségének fölvételét, mintegy annak a jele volt, hogy ők nem voltak készek Isten tervének befogadására. Az evangélista ezt a magatartást szembeállítja Jézus elkötelezettségével, hogy Isten terveit beteljesítse (18,31). “E nemzedék fiai” nem hajlandóak elfogadni Isten cselekvését Jézusban, és semmivel sem hajlanak jobban az együttműködésre, mint az önfejű gyerekek. Kifogásokat találnak János visszautasítására, majd ezekkel ellenkező kifogásokat Jézus visszautasítására. Isten terve (“bölcsessége”) azonban megvalósul azok életében, akik őt elfogadják.

7,36-50 A szerető asszony. Bár Jézus hajlandó a kitaszítottakkal étkezni (5,29), a gazdagok meghívását sem utasítja vissza (11,37; 14,1). Egy “bűnös” nő közeledik Jézushoz Simonnak, a farizeusnak a házában, más meghívott vendégek jelenlétében. Kellemetlen pillanat ez Simon és az asszony számára egyaránt, akinek bátorsága tettében mutatkozik meg; de ennél fontosabb Jézusba vetett hitének megnyilvánulása, és reménye, hogy Jézus együttérzéssel viseltetik iránta. A vendégek fekve étkeztek, így Jézus lába hátul volt.

Simon úgy véli, hogy Jézus nem lehet próféta, mivel megengedi egy bűnösnek, hogy megérintse. Simon nem veszi észre saját bűnösségét, és félreérti Jézus prófétai működését. Egy korábbi alkalommal, amikor bűnösökkel étkezett, Jézus orvoshoz hasonlította magát (5,31). Jézus jól tudja, hogy kicsoda ez a nő, Simon azonban nem is “látja”, amíg Jézus fel nem szólítja (44. vers). Jézus elmondja a hitelező példabeszédét, hogy ezáltal felnyissa Simon szemét a valóságra. Simon kénytelen belátni, hogy az a hálásabb, akinek több adósságot engedtek el. De mindezt habozva, sőt talán gúnyosan mondja – “úgy gondolom” – mert tudatában van annak, hogy az éles eszű ács csapdájába esett.

De a farizeust ez a beismerés már sarokba szorította. Jézus, lépésről lépésre hasonlítja össze a farizeust, és a nő háláját: te nem adtál vizet, ő könnyeivel áztatott; te nem adtál csókot, ő lábamat csókolgatta; te nem kented meg fejemet, ő lábamat kente meg. Jézus kijelentésének és a történetnek a 47. vers a tetőpontja, amelyet kétféleképpen lehet lefordítani, két lényegesen különböző jelentéssel. A görög szövegnek a New American Bible szerinti értelmezése védhető – “sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett” -, de a Jeruzsálemi Biblia fordítása jobban összeegyeztethető a 41-42. vers példabeszédével, “Bizony mondom neked bűnei, sok bűnei bocsánatot nyertek, mert különben nem mutatott volna ekkora szeretetet. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.”

Jézus azt mondja, hogy az asszony bűnei már bocsánatot nyertek; ez szeretetéből nyilvánvaló. Nem lenne képes ekkora szeretetre, ha előtte maga nem részesült volna szeretetben (bűnbánat, elfogadás). A bűnbánat tette szabaddá, a szeretetre. Jézus kijelentése, “bocsánatot nyertek bűneid”, csak megerősíti azt, ami már érvényes az asszonyra. Egy ettől eltérő esetben, a béna meggyógyításakor, Jézus a kijelentés pillanatában bocsátott meg (5,20). Az asszony nem szeretetének köszönheti a bűnbocsánatot. Hitével elfogadta Jézus (Isten) szerető bocsánatát, ami szabadulást hozott számára (ld. 1,77), és most képes szeretni.

A 47. versben Jézus a hitelező példabeszédét értelmezi. Az asszony “ötszáz dénár” értékű bocsánatot nyert, azaz nagy összeget. Simonról nem tudunk semmit, de arra történik utalás, hogy neki kevesebb összeg lett elengedve, és így kevésbé képes hálára és szeretetre. Ez nem jelenti azt, hogy csak a nagyobb bűnösök képesek nagyobb szeretetre. Mindannyiunknak “ötszáz dénár” értékű bűnbocsánatra van szüksége, de megeshet, hogy nem vesszük észre bűnösségünket, vagy túl félénkek vagy büszkék vagyunk ahhoz, hogy adósságaink elengedését kérjük. Akkor aztán bűneinkhez vagyunk láncolva, és ez visszatart minket a szeretet szabadságától.

8,1-3 Jézust asszonyok kísérik. Jézus ezúttal olyan igehirdető körútra indul, melynek során módszeresen, városról városra és faluról falura halad a tizenkettő, néhány asszony, és még mások kíséretében, akik gondoskodtak róluk. Ezeket az asszonyokat Jézus gyógyította meg, és ily módon fejezték ki hálájukat. A vándor igehirdetők esetében rendkívülinek számított, ha asszonyokkal érintkeztek, így mindez ismét bizonyítja Jézus nyitottságát, mindenkire kiterjedő gondoskodását, és azt a képességét, hogy felülkerekedjen az előítéleteken és szokásokon. Az asszonyok közül kettő, Mária Magdolna és Johanna nevét Lukács megemlíti a feltámadás első szemtanúi között (24,10). Talán ők és mások is e csoportból ott vannak azok között, akik a tizenkettővel együtt várják a Szentlélek kiáradását a mennybemenetel után (ApCsel 1,14).

8,4-21 Isten igéjének meghallgatása. Ez a rész, mely az evangéliumi üzenetre adott válasszal foglalkozik, két példabeszédet tartalmaz. Tetőpontját Jézus kijelentése képezi, mely a közte és tanítványai között fennálló sajátos kapcsolat alapjára vonatkozik. A magvető (vagy helyesebben a magvetés) példabeszéde mindhárom szinoptikusnál előfordul (Mk 4,3-8; Mt 13,4-8). Maga a példabeszéd (5-8. vers) többféleképpen értelmezhető, de a magyarázat (11-15. vers) valószínűleg az ősegyház legelterjedtebb értelmezését közli. A mag az Isten igéje, mely termést hoz a fogékony szívekben (termékeny talaj), de különböző okokból minden másfajta földben hatástalan, a madarak, vagyis a gonosz lélek; nem elegendő nedvesség, vagyis a meghátrálás az üldöztetésektől; a tövisek, vagyis az élet gondjai, javai és élvezetei. A 13-15. versekben Jézus a hallgatót inkább a maghoz hasonlítja, nem pedig a talajhoz. Lukácsra jellemző módon, a hangsúly a kitartáson van (15. vers; 21,19; ApCsel 11,23).

A példabeszéd után, Jézus tanításának mélyebb értelmére hívja fel a figyelmet (8. vers). Ezt gyakran meg kellett tennie, hogy hallgatóságát nagyobb éberségre késztesse (14,35). Amikor tanítványai megkérik, hogy nekik külön magyarázza el a példabeszéd értelmét, akkor Jézus megnyugtatja őket, hogy Isten országának “titkait” (rejtett terveit) előttük felfedi, majd azt a rejtélyes kijelentést teszi, miszerint a példabeszédek által szándékozik megakadályozni, hogy mások is megértsék azt. Jézus nyilvánvalóan nem akarja, hogy hallgatói bárkik is legyenek azok – ne értsék meg (a 8. és 18. versekben található figyelmeztetés, és a gyertya hasonlata is a 16. versben éppen erre utal). Izajás jövendölésére azért hivatkozik (Iz 6,9), hogy bemutassa, valóban lesznek, akik szívük keménysége miatt néznek, de nem látnak, hallanak, de nem értenek. Ez a kifejezésmód a héber nyelv túlzásainak egy formája, amely a fordítás során erőltetetté válik. Márk változatában még nyersebb (Mk 4,12), és ezt Lukács és Máté egyaránt enyhítették.

A gyertya-hasonlat itt a 10. versben említett “Isten országának titkai”-ról szóló kinyilatkoztatásra utal. Bár Isten szándéka, hogy Jézus kijelentései az egész világon elterjedjenek, egyelőre még korlátozott körben és szükségszerűen titokban. Ez lesz majd az apostolok küldetése (ApCsel 1,18). Jézus ismét felszólítja hallgatóságát, hogy “vigyázzatok, hogyan hallgatjátok”, mert akik befogadják Isten szavát, azok egyre gazdagabbak lesznek az ezáltal létrehozott és táplált életben (8. vers), de akik nem hallgatják meg, azok majd ráébrednek, hogy a lelki élet, amely kicsírázott bennük, elszárad (ld. 6.v.). Ezt a részt Jézus családjának látogatása zárja le, mely alkalmat nyújt Jézusnak, hogy követőinek kijelentse, nem a vérrokonság vagy más földi kötelék alapozza meg a vele való kapcsolatot, hanem Isten igéjének meghallgatása és tettre váltása.

8,22-25 Vihar a tavon. Jézus személyének kérdése gyakran visszatérő téma volt galileai működése során (4,22, 34, 41; 7,16). Most harmadszor hangzik el nyíltan a kérdés, “Kicsoda ez az ember?” (25. vers; ld. 5,21; 7,49). Még egyszer elhangzik majd (9,9), mielőtt Péter megvallja Jézusba, mint Messiásba vetett hitét (9,20). Ez alkalommal a tanítványok vetik fel a kérdést, egyedül ők voltak tanúi a tavon hatalmának. Az őskeresztény közösség számára ez a történet mintegy felhívás a Jézusba vetett hitre, aki viharos időszakokban jelen van az egyházban.

8,26-39 A gerázai tanítvány. Miután Jézus bemutatta a vihar feletti hatalmát, most pogány területen a gonosz lélek feletti hatalmáról tesz bizonyságot. Ez drámai változást idéz elő egy ember életében. Az ember ördögtől “megszállott”. Ez a (magyar. szerk.) kifejezés túlságosan erőteljes. A görög szöveg 27. versében a “gonosz lelkek voltak benne”, a 36. versben pedig a “démonizált volt” kifejezés található (Mk 1,32), de a megszállottság mai felfogása, amely még az ego kicseréléséhez is vezet, idegen volt az Újszövetségtől. A gonosz lélekről kiderül, hogy egy egész seregből áll (“légió” a római birodalomban katonai szakkifejezés volt), amely felismeri Jézust, miként azt más démonok is tették.

Ez az ember veszélyes magára és másokra nézve is, és már régóta ilyen állapotban van. Ez nem egy mindennapi ördögűzés. Maradandó hatását kétségbe lehetne vonni, és Jézus valószínűleg ezért egyezik bele, hogy a démonok a sertésekbe mehessenek – ez láthatóan bizonyítja, hogy a gonosz lelkek elhagyták az embert. Arra kérik, hogy ne küldje őket a “pokolba”. Ez a szó jelenthetné az alvilágot, ahol a halottak laknak (ld. Rom 10,7), de itt a gonosz lelkek börtönét jelenti (2Pét 2,4, Jel 9,1-11). A zsidók, akik számára a disznóhús tisztátalan volt, valószínűleg helyénvalónak tartották, hogy a gonosz lelkeket Jézus a sertésekbe űzte.

A vidék lakosságát megrémítik a történtek. Félelmük nem Isten magasztalásához vezet (5,26), hanem Jézus elutasításához. Lukács, annak ellenére, hogy kedvezően beszél a pogányokról, nem feledkezik el kudarcuk lehetőségéről sem. A csorda elpusztulása nagyobb hatással van rájuk, mint az ember átalakulása, aki úgy ül Jézus lábánál, mint egy szavait hallgató tanítvány (10,39). Az ember követni akarja Jézust (mint azok az asszonyok, akiket Jézus meggyógyított, 8,1-3), de az ő hivatása az, hogy elmondja saját népének azt, ami vele történt.

8,40-56 Jézus és a két leány. Jézus betegségek és halál fölötti hatalmának kinyilvánítása egy négy csodatörténetből álló ciklust zár le. Lukács a lány feltámasztását összekapcsolja a korábbi naimi esettel azáltal, hogy Márk elbeszéléséhez még hozzáteszi, hogy a leány egyetlen gyermek volt. A szinoptikus elbeszélő hagyományban számos mozzanat köti össze a kislány és az asszony történetét, Jézus mindkettőjüket leányomnak szólítja; az apa és az asszony Jézus lába elé borulnak; a leány életkora és az asszony betegségének ideje megegyezik; mindketten “abban a pillanatban” meggyógyulnak, amint Jézus megérinti őket; és a hit központi szerepe mindkét esetben hangsúlyozott. Lukács még hozzáteszi, hogy a lány “megmenekült”(50.v. vagy talán inkább “megmentette”) ugyanezt a szót használja az asszony meggyógyulására is (48. v.).

A vérfolyásos asszony megérinti Jézus ruhájának szegélyét, és szinte mágikus módon meggyógyul. A babonás színezet elkerülése végett (amit maga Lukács is megvet, ApCsel 8,9-11; 19,19) a hagyomány hangsúlyozza, hogy Jézus ereje a hit hatására áradt ki, és nem csupán testi gyógyítást eredményezett. Jézusba vetett hite, mely arra késztette, hogy Jézus közelébe férkőzzön, hasonló a bűnös asszonyéhoz (7,37-38), és Jézus mindkettőjükhöz ugyanazon szavakat intézi, “Hited meggyógyított. Menj békével” (7,50; 8,48). A 45. versben Péter nem “Úrnak” hívja Jézust, hanem “Mesternek”, hasonlóan egy korábbi alkalomhoz, amikor bizonytalan volt Jézus hatalmát és tudását illetően. (5,5)

Úgy tűnik, hogy az asszonnyal való törődése éppen elég ideig fenntartotta Jézust ahhoz, hogy a lány meghaljon. Jézus megnyugtatja Jairust, “Ne félj, csak higgy!” A félelem miatt volt sikertelen a gerázaiak vidékén tett látogatása (8,37). Jézus három, hozzá legközelebb álló tanítványát viszi magával. Lukács felcseréli Jakab és János nevének hagyományos sorrendjét (5,10), hogy ezzel előkészítse Péter és János közös működését a Cselekedetekben (ApCsel 3,1, 11; 4,1; 8,14). A gyászolók Jairus házában nincsenek felkészülve a meglepetésre, amit Jézus előidéz (7,23); kinevetik és elzárkóznak Isten cselekedetétől.

9,1-9 Az apostoli küldetés. A galileai működés végéhez közeledik. E fejezet első része bemutatja Jézust, amint legközelebbi tanítványait felkészíti arra, hogy elkísérjék a Jeruzsálemi útra, és később majd folytassák munkáját. Megosztja velük saját erejét és hatalmát, megjövendöli nekik dicsőségét, és nyíltan kimondja, hogy saját küldetése és a tanítványoké is megaláztatással és szenvedéssel fog együtt járni. Olyan utasításokkal “küldi el” (apostello) a Tizenkettőt, hogy Mesterüket utánozva ne vigyenek semmit magukkal. Krisztus tanítványainak a küldetésre kell figyelniük, nem pedig saját szükségleteikre, miközben azoknak a jóakaratára számítanak, akiknek az evangéliumot viszik. Nem szabad különösebb gondot fordítaniuk a szállásra, és egyáltalán nem gondolhatnak arra, hogy hasznot húzzanak a megbízásból. A zsidók lerázták a pogány port sarujukról, amikor pogány területről távoztak. Ez a gyakorlat itt mintegy figyelmeztetés arra, hogy akik elutasítják az evangéliumi kinyilatkoztatást, azok elzárják magukat a üdvösségtől (ApCsel 13,51).

Jézus küldetésének ezen kiterjesztése több embernek felkeltette a figyelmét, köztük Heródes Antipásznak, Galilea negyedes fejedelmének is, aki egészen Jézus haláláig kíváncsian (9.v.) és félelemmel érdeklődik Jézus iránt (13,31-33, 23,6-12). János haláláról a 7. és 9. versben található utalásokon keresztül értesülünk. Jézus tanítása és hatalmi tettei az embereket a múlt prófétáira, főleg Illésre emlékeztetik, de személye mindvégig vita tárgya marad.

9,10-17 Az emberek táplálása. Jézus egy időre elvonul az apostolokkal, valószínűleg azért, hogy pihenjenek és megvitassák tapasztalataikat. Lukács ezt a helyet Betszaidának nevezi, amely szülővárosa volt a Tizenkettő közül néhánynak (Jn 1,44). Amint a nép érdeklődése megzavarja beszélgetésüket, Jézus ismét elkezd tanítani és gyógyítani. Ez talán arra utal, hogy bár a tanítványok részesei lehettek Jézus működésének, helyettesíteni nem tudták. Ez még nyilvánvalóbbá válik majd, amikor segítsége nélkül nem képesek gondoskodni az éhes tömegről. Az ötezer ember jóllakatása azt jelentette a ősegyház számára, hogy a vezetők felelősek azért, hogy ellássák az embereket, főleg tanítással és eucharisztiával. A 16. vers szóhasználata az utolsó vacsorára és az eucharisztiára emlékeztet, amely bőséges táplálék forrása mindazok számára, akik elfogadják Jézus tanítását és gyógyítását.

9,18-27 Az Isten fölkentje. Jézus elmélyült imádkozása egy döntő pillanat közeledtét jelzi (3,21; 6,12). Kész nyíltan feltenni követőinek azt a kérdést, amely hallgatóságának tantaluszi kínokat okozott működésének kezdete óta: “Kicsoda ez az ember?” (8,25). A közvéleményt illetően a válasz a szokásos, János, Illés, egy próféta (9,7-8. vers). Amikor Jézus a tanítványok véleményére kíváncsi, Péter szólal meg a többiek helyett: “Az Isten Fölkentje” vagy. A válasz helyes, miként ezt tudjuk a Jézus gyermekkora során elhangzó előzetes utalásokból, de félreérthető (23,35), ezért Jézus hallgatásra kötelezi őket, amíg alkalma nem lesz megtanítani nekik a messiási lét igazi értelmét. Péter vezető szerepét kiemeli az a tény, hogy ő válaszol erre a döntő kérdésre a többi tanítvány nevében (ApCsel 2,14).

Rögtön ezután elhangzik Jézus szenvedésének háromszori megjövendölése közül az első (Lk 9,44; 18,31-33), és ő az Emberfia címet használja, amelyet jobban szeretett, és amely ebben a szövegkörnyezetben úgy tűnik felcserélhető a “Messiás” szóval. Nem szabad, hogy félreértsék személyét, Jézus nem a köztudatban elterjedt Messiás lesz, aki a nemzeti hazafiságot felhasználva megszabadít Róma igájától, és visszaállítja a dávidi birodalmat. ő szenvedni fog, Isten népének vezetői elutasítják és megölik. Csak azután nyer majd igazolást. Követőinek nyomában kell haladniuk, fel kell venniük a keresztet (Lukács változatában “minden nap”). Önmagunk megtagadása, és életünk elvesztése nem jelenti önmagunk elnyomását, ami pszichológiailag ártalmas lehet, hanem a saját sorsunk feletti uralom feladását jelenti, és az igazi önismeret elérését azáltal, hogy félretesszük a világ illúziói alapján az élet értelméről alkotott képet. A kockázat nagy, válaszunk határozza meg az utolsó ítélet természetét (26. vers). Jézus megjegyzése, hogy társai közül néhányan addig nem halnak meg, amíg meg nem látják az Isten országát, a márki szövegben elsősorban Jézus színeváltozására utal; Lukácsnál az utalás a feltámadásnak és a Szentlélek kiáradásának az élményére is vonatkozik (ApCsel 2,32-36).

9,28-36 Isten Fiának dicsősége. A színeváltozás káprázatos ellentéte a szenvedés és a megaláztatás kinyilatkoztatásának. Ezt a két végletet együtt kell szem előtt tartani, mint mindig az evangéliumi hagyományban, hogy Jézust, mint az Emberfiát és az Isten Fiát elfogadjuk. Számos részlet emlékeztet Isten megjelenésére a Sinai hegyen: Mózes, a hegytető, a felhő (Kiv 24,9-18). Jézust, mint Isten Fiát látjuk, mennyei dicsőségben. “arcának színe elváltozott” (29. vers), mint a dicsőséges feltámadás utáni testben (Mk 16,12). A vele együtt megjelent két ószövetségi férfi, a törvényhozó Mózes, és Illés, a próféta, azt jelzik, hogy Jézus beteljesíti a zsidó nép várakozásait. Jézussal saját exodusáról beszélgetnek (“átmenet”-nek fordítják, 31. vers) – halála és feltámadása, Lukács teológiájában még a menybemenetele is Jeruzsálemben fog beteljesedni.

A három bizalmas tanítvány kiábrándítóan viselkedik. Elnyomja őket az álom, ami egy döntő pillanatban később ismét előfordul (22,45). Péter az isteni dicsőséggel szembesülve elfelejti Jézust “Úrnak” szólítani, amely cím azonosítaná őt a Megváltóval, és kissé összefüggéstelenül beszél, amikor javasolja, hogy építsenek sátrakat a földön az égi lények számára. A kinyilatkoztatás tetőpontját a felhőből jövő hang jelenti éppúgy, mint Jézus megkeresztelésekor. ő az Isten Fia, az ő Választottja (Zsolt 2,7; Iz 42,1). A figyelmeztetés, “őt hallgassátok”, annak a fontosságát hivatott aláhúzni, amit Jézus mond a missziójáról, és a tanítványiság természetéről.

9,37-50 Jézus lejön a hegyről. Jézus missziója nem a hegy magányára szól, hanem Isten fiainak szolgálatára. Visszatértekor azonnal elvegyül az emberi szükségletekbe a szeretett és választott Fiú (2,22 9,35), más szeretett fiakat szolgál az egyetlen gyermek (ez egy lukácsi szakasz). A tanítványok is megkezdik missziójukat az ő erejében, “hatalmat adott nekik az ördögök fölött” (9,1), azonban itt képtelenek kiűzni a gonosz lelket. Ez még a kenyérszaporításhoz tartozó tapasztalata (9,13) a színeváltozás hatalmát olyan összefüggésbe helyezi, mely szerint ők is részesednek Jézus messiási tekintélyéből. Azonban ennek ellenére is igénylik a segítségét, hiszen az ő szolgálatuk nem mágikus hatalom, hanem a hitüktől függ. Megdöbbenti őket Jézus tekintélye, és ekkor jövendöli meg saját szenvedését. Ezt ők nem értik. Lukács szereti hangsúlyozni az isteni tervet titkaiba való járatlanságukat. Ahhoz, hogy ezt teljesen megértsék, még várniuk kell a feltámadásig a Lélek ajándékára. Azonban a tanítványok tartózkodnak attól, hogy jobban megértsék őt, mert akkor a saját életükre vonatkozó következtetéseket is le kellene vonni, amely természetesen következik Jézus szenvedéséből (9,23-24).

Másrészt Jézus azt is mondja, hogy a tanítványoknak olyanokká kell válniuk, mint a kisgyermek (18,17 Mt 18,3-4). Erre utal kijelentése, kötelező módon. Azt hangsúlyozza, hogy az önmagával elfoglalt világ számára jelentéktelennek és haszontalannak tűnik a gyerek. Azonban a gyermek, és mások is, akik segítségre szorulnak, és “a legkisebbek” a világ szemében, a legnagyobbak lesznek a mennyek országában. Az igazi tanítvány bennük fölismeri Jézust. Tehát a legkisebbek szolgálata a világ szemében jelentéktelen, azonban a legnagyobb az ő országában.

A különös konfliktus az ördögűzőkkel eredetileg független az őt megelőző anyagtól, ez egy közbeszúrt rész, amely csak a nyíltságuk szemléltetésére szolgál. Jézus tanítványai nem ítéletet ülnek (6,37), hanem a jelek felbukkanására várnak (6,43-44) és készek arra, hogy együttműködjenek Istennel, bármikor és bárhol.

IV. RÉSZ: JERUZSÁLEMI ÚT
Lk 9,51-19,44
Jézus most határozottan Jeruzsálem felé fordul, hogy beteljesítse a maga exodusát (31. v.). Utolsó napjainak történéseit Márk is közli (Mk 10,1.32), de Lukács azt is meg akarta mutatni, hogy ez a fejlődés az Atya terve iránti elkötelezettségére utal (9,62; 13,33). Az olvasó figyelmét mindvégig az utazás témájára irányítja (13,22; 17,11), de ezt a részt számos történettel és mondással toldja meg, amelyeket önálló forrásokból szerzett (pl. 10,25-27; 38-42; 12,13-21; 15,11-32; 18,9-14; 19,1-10).

9,51-62 A jeruzsálemi út kezdete. Jézus útja Jeruzsálembe tulajdonképpen vonulás a “megdicsőülése” (“fölemelése”) felé, és ez egyben Isten tervének teljesítése is. Jézus földi útja az előképe az egyház mennybemenetel utáni fejlődésének. Az Úrral együtt úton vagyunk a mennyei Jeruzsálem felé. De a dicsőséghez vezető út, ahogy Jézus már figyelmeztetett, a szenvedésen keresztül vezet. A tanítványoknak számítani kell arra, hogy velük sem bánnak jobban, mint a Mesterrel. A keresztény tanítványiság ára egyértelművé válik, amint az út elkezdődik.

A szamáriaiak ellenséges viselkedése nem az a személyes gyűlölet, amivel Jézus majd Jeruzsálemben találkozik. Inkább a szamaritánusok és a zsidók között létező nemzeti és faji előítéletek bizonyítéka. Jézus tanítványai nem várhatják, hogy őket majd másképp fogadják, de a megoldás nem a bosszú. Jakabnak és Jánosnak meg kell tanulnia, miként kerüljék el a céltalan összeütközéseket, és miként keressenek új helyeket, ahol terjeszthetik Isten országát.

Jézus a leendő tanítványok minden illúzióját eloszlatja. Az ember, aki teljesen Jézus rendelkezésére ajánlotta magát, válaszul megtudja ennek az árát, kevésbé lesz biztonságban, mint a rókák és a madarak. Egy másik ember Jézus hívására azt kéri, hogy hadd végezze el azt a feladatot, amely a törvény szerint a legszentebb, a szülő eltemetését. Az evangélium sürgőssége mellett azonban ez a kérdés lényegtelenné válik. Jézus szavai azt jelentik, hogy akik nem reagálnak az evangélium hívására, azok lelkileg válnak halottá; nekik lesz idejük arra, hogy eltemessék a testi halottakat. Illés megengedte tanítványának, Elizeusnak, hogy elbúcsúzzon családjától (1Kir 19,19-21), de Isten országának hívása sürgetőbb, mint az volt.

10,1-20 A hetvenkét tanítvány elküldése. Az evangélisták közül egyedül Lukács említi meg a tanítványok második szétküldését. Valószínű, hogy szerinte ennek különös jelentősége volt az egyház hittérítő munkájában Jézus távozása után. A rabbinikus tanítás szerint hetvenkét nemzet volt a világon (ez a feltevés a görög Septuaginta Ter 10 szövegén alapult). A tanítványokat “maga előtt” küldi, így nem magukat vagy üzenetüket kell hirdetniük, hanem Jézus útját kell előkészíteniük. A keresztény igehirdetőknek ez az állandó feladatuk. A hittérítők kettesével mennek, hogy ezáltal olyan tanúbizonyságot adjanak, amely hivatalos tanúskodásnak tekinthető Jézusról és Isten országáról (ld. Mt 18,16). Jézus imádságra ösztönöz, hogy legyen több aratómunkás. Az aratás Ura gondoskodik a fejlődésről, de feltételezi azoknak az aktív közreműködését is, akiket ő küldött a misszióba.

Ismét nincs helye az illúzióknak. A tanítványok bárányok lesznek a farkasok között, védtelenek, teljesen az aratás Úrától függnek, bármire is legyen szükségük. Az itt elhangzó figyelmeztetések közül néhány a tizenkettőhöz intézett utasítások megismétlése (9,1-5). A felszólítás, hogy az úton senkit se üdvözöljenek, szintén az evangéliumi megbízás sürgősségét hangsúlyozza. A békesség, amit felajánlanak szinte megfogható ajándéknak, sőt talán élő valóságnak látszik. A békesség ezen gondolata azon a bibliai felfogáson alapul, hogy Isten szava nem csupán kinyilatkoztatás, hanem Isten személyének és hatalmának megtestesítője (Iz 55,10-11; Jer 20,8-9). A keresztény hittérítő békeköszöntése több a jóakarat kifejezésénél – Isten ajándékának felajánlása, amelynek ők kiváltságos szolgái és hírvivői (1,2; ApCsel 6,4) Akik lelki ajándékokat hoznak, azok elvárhatják, hogy testi szükségleteikről a megajándékozottak gondoskodjanak (7. vers; Gal 6;6).

Mivel az evangélium hirdetése Isten szava, ezért nem úgy kell fogadni, mint pusztán emberi üzenetet – “vagy elfogadom, vagy nem”. Kemény következményekkel jár, ha Isten országának híre előtt bezárják a fülüket és a szívüket. Jézus megdöbbentő összehasonlításokat tesz Galilea makacs városait illetően, ahol működése nagyrészt lezajlott. Korozain és Betszaida sorsa semmivel sem lesz jobb, mint Szodomáé. A büszke Kafarnaum, Jézus Galileai “székhelye”, semmit sem tanult a zsidó örökségből, amely a Messiás eljövetelét készítette elő. A két pogány város Tírusz és Szidón megértette volna azokat a jeleket, amelyekre Kafarnaum nem figyelt fel.

Visszatértükkor a tanítványok igen csodálkoznak, hogy mekkora hatalmat kaptak Jézus neve által. Gonosz lelkeket űztek ki, és ezzel segítettek Jézusnak a sátán evilági uralma ellen vívott harcában. Jézus lelki szemeivel látja a sátánt, amint működésük eredményeként lebukik az égből. Ez a látomás azt juttatja kifejezésre, hogy most folyik a gonosz és a jó közti eszkatológikus vagy végső harc; a győzelem Jézus nevében érkezik el (Jn 12,31; Rom 16,20). De a tanítványoknak nem szabad helytelenül ítélniük. A jutalom nem a hőstettek által elért emberi dicsőség, hanem a mennyei dicsőség, amit úgy érhetnek el, hogy követik Jézust Jeruzsálembe, a Golgotára. Az isteni feljegyzés a zsidó irodalom ismert témája (Kiv 32,32; Dán 12,1).

10,21-24 Jézus, a kinyilatkoztató. Ez a rész rendkívüli bepillantást enged Jézus személyes imádságába. Lukács elrendezésében (amely a tanítványok visszatérésének beiktatása által különbözik Mátéétól, Mt 11,20-27), az imádság egy érzelmektől túláradó felkiáltás, amelyet a tanítványok sikeres küldetéséről szóló boldog beszámoló váltott ki. Jézus bizalmasan “Atyának” szólítja Istent, és azért dicsőíti, hogy ezeknek a “kicsinyeknek” kinyilvánította, mi is zajlik a világban, nem felszínes tevékenységek végtelen sorozata, hanem egy döntő csata a gonosz és a jó között. Az alázatos tanítvány képes meglátni és meghallani, amire próféták és királyok vártak, az igazságot, ami egyszerűsége miatt gyakran rejtve marad a nagyok, és a világi dolgokban jártasak előtt. A lét értelmének kinyilatkoztatása teljesen Isten hatalmában van; nem lehet sem megvenni, sem emberi okossággal kikövetkeztetni.

Jézus az Atya kinyilatkoztatója. Az itteni szóhasználat nagyon hasonló János evangéliumáéhoz (Jn 1,18; 6,46). A Fiú úgy közvetíti az Atya ismeretét, ahogyan kívánja, az Atyához főződő különleges kapcsolatát megosztja másokkal. Jézus nagyon röviden beavatja tanítványait bizalmas imádságába (11,4).

10,25-37 Az irgalmas szamaritánus. Ez a történet a következővel együtt teljes képet ad a keresztényi tanítványságról, a felebaráti szeretetről (cselekvő szolgálat) és a Jézus iránti szeretetről (imádság). A kettő együtt szemlélteti az örök élethez vezető utat, amelyet a törvénytudó válasza megfogalmazott (27. vers). Amikor az Isten és a felebarát szeretetére vonatkozóan válaszol, a törvénytudó az ősi zsidó imából, a Shemából idéz (MTörv 6,4-5), összekapcsolván ezt a Lev 19,18-ból származó mondással. Ez az összekapcsolás eredetileg nyilvánvalóan Jézustól származott (Mk 12,29-31), és ismert volt a törvénytudó előtt, aki ezzel felelt, miután kérdésére Jézus kérdéssel válaszolt. Hogy “igazolja magát” (mivel egy törvényben jártas embernek nyilvánvalónak tűnik ez a válasz), felveti a felebarát személyére vonatkozó vitatott kérdést. A Leviták könyvében felebaráton az izraelita embertársat értik.

Az irgalmas szamaritánus története, mint példabeszéd egy hibás, de elfogadott gondolkodásmódot szándékozik megkérdőjelezni, azért, hogy Isten országának értékrendje behatolhasson egy lezárt rendszerbe. Mindezt úgy teszi, hogy bemutatja amint egy szamaritánus, azaz a zsidó nép által megvetett és kigúnyolt nép egy tagja olyan jó cselekedetet tesz, amelyet a zsidó vezetők elhárítanak. Ez valószínűleg elég megdöbbentő, és sok zsidó számára hihetetlen és elfogadhatatlan volt. Lukács evangéliumában a hatás tovább fokozódik, ha a történetet egybevetjük a szamaritánusok 9,52-53-ban elbeszélt barátságtalan viselkedésével.

Ez a történet, ha egyszer már elfogadott, arra is élénk példát nyújt, miként lehet teljesíteni a szeretet parancsát. A törvénytudó kérdése feltételezi azt, hogy vannak, akik nem felebarátaink. Jézus története azt válaszolja, hogy nincs senki, aki ne lenne felebarát. A “felebaráti mivolt” nem vérrokonság, nemzetiség vagy vallási felekezet kérdése. A pap és a levita ismerte Isten törvényének elvárásait, és a törvénytudóhoz hasonlóan valószínűleg tudták volna értelmezni mások számára. De nem értették meg mélyebb célját, míg a szamaritánus, a szeretetet gyakorolván megmutatta, hogy ő megértette a törvényt.

10,38-42 Mária és Márta. A szamaritánus története alapján ítélve Márta dicséretet érdemelt volna Jézusnak tett szolgálataiért. Cselekedetét valójában Jézus nem is dicséri és nem is ítéli el, hanem arra szólítja fel, hogy fontolja meg, mi az előbbre való számára. A teljes evangélium nem merül ki a másoknak tett szerető szolgálattal, bármennyire fontos is ez utóbbi. A keresztény tanítványság mindenekelőtt Jézus iránti személyes elkötelezettséget jelent. Időt kell szakítani arra, hogy “szavait” hallgassuk (39. vers a görögben egyes szám); “Egy a szükséges”, a Jézus iránti odaadás. Ez kifejezhető szerető szolgálattal, de imádság nélkül a mások szükségleteiről való gondoskodás nem biztos, hogy szeretetet jelent.

11,1-13 Jézus imádkozni tanítja tanítványait. A tanítványok ráébrednek, hogy az Atyával (és Jézussal) való helyes kapcsolat az imában keresendő. Küldetése miatt Jézus Keresztelő Jánoshoz hasonlóan, bizonyára különleges ismerettel rendelkezik az imádságot illetően. A tanítványok kérdésére válaszolván Jézus elmondja a Miatyánkot. Itt külön téma, hogy mikor kell imádkozni; Máté evangéliumában a Miatyánk a Hegyi beszéd része (Mt 6,9-13).

A Miatyánk két változatát összehasonlítva látható, hogy a szerkezet és a tartalom lényegében megegyezik, és Jézus eredeti tanítását tükrözik. A két változatot egy nagyon korai időszak különböző közösségeinek hagyományai alapján szerkesztették; nehéz megállapítani, melyik áll közelebb Jézus eredeti szavaihoz. Máté szövegét, amelyet liturgikus használatra alakított át, egészen napjainkig használják az istentiszteleteken; Lukács rövidebb szövege kevésbé ismert. Mindkét változat Jézusnak az Istenhez intézett megszólításával kezdődik, “Atyánk” (héberül, Abba), és először Isten nevének megdicsőüléséért a földön és országának teljes megvalósulásáért imádkozik. Ezután a kérések a tanítványok szükségleteire, Isten állandó oltalmára és a “kísértéssel” szemben napról napra erőt adó támogatására irányulnak (mindennapos megpróbáltatások, de leginkább Isten népének végső próbatétele a világ végekor). Kissé eltérő megfogalmazással Isten irántunk gyakorolt bocsánatát mindkét változat a mi mások felé gyakorolt megbocsátásunkkal hozza kapcsolatba.

Az éjjeli látogató története, és az ezt követő mondások szigorúan figyelmeztetnek, hogy az imádságban állhatatosnak kell lenni. Isten mindig válaszol imáinkra, bár nem mindig úgy, ahogy azt várnánk vagy szeretnénk, hanem ahogy az nekünk a legjobb. Az alvó barát, és az apa, aki kígyókat és skorpiókat adna fiának, két olyan túlzó példa, amelyek bemutatják, milyen képtelenség a mennyei Atyát kegyetlennek és gonosznak képzelni. Ő a legjobbat akarja gyermekeinek, ami végül is a Szentlélek, az eljövendő kor ajándéka (ApCsel 2,17). “Kérjetek… keressetek… zörgessetek”, ez három különböző leírása a kérő imának; de a “keresés” magába foglalja Isten országának és az Atyával való egyesülésnek keresését is.

11,14-28 Jézus és Belzebub. Jézus szavai és cselekedetei a szemtanúban gyakran keltenek ámulatot, és különböző reakciót váltanak ki: Isten dicsőítését (5,26), kérdezősködést (4,36), csodálkozást (9,43). A néma gonosz lélek kiűzését szemlélő tömeg nem érti meg az esemény jelentését. Néhányan a lehető legrosszabbul értelmezik Jézus hatalmi tettét, mások még több jelet követelnek, mielőtt hinnének. Ez az a keményszívűség, amin még tíz csapás sem tud áthatolni (Kiv 7-11).

“Belzebub” ismert neve volt a gonosz lelkek vezérének. Jézus rámutat a vád abszurditására. Ha Belzebubnak dolgozik, akkor Belzebub a saját országát pusztítja. Más zsidó ördögűzőket is hasonló vád érhet. Nem. Jézus ördögűzése egy erősebb hatalom megnyilvánulását jelzi, mely csak Istentől származhat, és azt, hogy elérkezett Isten országa. Jézus győztes harcoshoz hasonlítja magát, aki éppen azokat a fegyvereket viszi el, amelyekre a sátán támaszkodott. Figyelmezteti bírálóit, hogy nincs középút, ha nem Jézus oldalán állsz, akkor a sátán seregéhez tartozol. Mindezt tovább hangsúlyozza a visszatérő lélek példája. Ha a gonosz távozása által felszabadul lélek nem kapcsolódik Isten országához, akkor az lényegében még mindig Belzebub országához tartozik, és a hamis biztonság miatt még könnyebben kerül a sátán hatalma alá.

A tömegből felkiált egy asszony, aki csodálja Jézus cselekedeteit, és bírálóinak adott válaszában megnyilvánuló bölcsességét. Az anyát dicsőíti, aki Jézust világra hozta, és arra utal, hogy ez a tett, és a testi kapcsolata a fiúval bizonyára teljesen boldoggá tette őt. Jézus azt válaszolja, hogy az igazi boldogság abból áll, hogy meghallgatjuk az Isten szavát, és hőségesek is maradunk hozzá. Korábban azt mondta, hogy a testi anyaságnál előbbre való ez a mindenki számára elérhető lelki kapcsolat (8,21; 6,47-48), de ezzel persze nem zárta ki Máriát, hanem közölte miben rejlik annak igazi érdeme (2,19, 51).

11,29-36 Jónás próféta jele. Jézus azok megjegyzésére tér vissza, akik további jeleket kértek tőle, amelyek bizonyítanák lelki hatalmát (16. vers). Ő maga elegendő jel a jelen nemzedék számára. Jónáshoz hasonlítja magát, akinek eljövetelekor a niniveiek bűnbánatot tartottak (Jón 3,5). Jézus szintén az üdvösség üzenetét hozta, bár csak figyelnének rá az emberek. Sába királynője eljött, hogy megbizonyosodjon Salamon bölcsességéről és gazdagságáról (1Kir 10,1-13). Az ítéletkor, mindezek a pogányok, hasonlóan Tírusz és Szidon lakóihoz (Lk 10,13-14) nyitottabbak Isten akaratának felismerésére, mint a választott nép.

A lámpa hasonlatát, amellyel korábban Jézus Isten szavának meghallgatását szemléltette (8,16), itt hasonló környezetben újra megismétli. Jézus és az általa hirdetett evangélium a világosság (gyertya), amit Isten felajánl népének. Ha visszautasítod ezt a világosságot (pl. a jelek keresését) az annyit jelent, hogy életedben jobban szereted a sötétséget. Az evangélium lámpása mindig világít, de nem feltétlenül “számodra” (36. vers). A gyertyahasonlat másik jelentésében az ember szemére utal, mint egy ablakra, amelyet el lehet ködösíteni vagy árnyékolni, és így megakadályozni a fényt abban, hogy az emberbe hatoljon.

11,37-54 Jaj nektek farizeusok és törvénytudók. A vendéglátó meglepődik azon, hogy Jézus nem végzi el a rituális mosakodást, bár ezt a szokást csak a farizeusok gyakorolták, és a törvény nem írta elő. Zavarodottsága olyan választ idéz elő, ami több, mint amire várt: Jézus nem csupán a rituális mosakodásra vonatkozó kérdésre válaszol, hanem minden vonatkozásban elítéli a farizeusokra jellemző vallási magatartást. Ezt a beszédet Máté jelentős sorrendbeli eltérésekkel őrizte meg (Mt 23).

Jézus azzal vádolja a farizeusokat, hogy a vallásban a külsőségeket hangsúlyozzák, nem veszik észre, hogy magatartásukkal a lényeges dolgokat szegik meg. Megemlíti annak képtelenségét, hogy valaki vallásosan a pohár külsejét tisztogatja, miközben saját maga belül tele van gonoszsággal. Jézus azt mondja, hogy a kapzsiság ellenszere abban áll, ha pénzünket eladományozzuk. Lukács Jézusnak a szegénység szükségességére utaló számos mondását feljegyezte (6,20; 14,33; 12,21), de azt is megmutatja, hogy a gazdagság sem elítélendő, amíg mások szükségét szolgálja, és senkit sem tesz szolgává (12,15; 19,8; 16,13). A tizednek, amit a farizeusok fizettek, ilyen irányba kellett volna vezetnie, de ehelyett csak arra szolgált, hogy eltakarja az igazságosság és a szeretet elhanyagolását (42. vers; 17;12). Vakságuk miatt veszélyt jelentettek azokra nézve, akiket nekik kellett volna vezetniük.

Ezt a beszédet a törvénytudók egyike sértőnek találja. Ezeket a törvénytudókat vagy Mózes tanításának szakértőit “írástudóknak” nevezi (53. vers), itt viszont olyan kifejezést használ, amit görög olvasói jobban megértettek (ld. 10,25) Az írástudók nem tartoztak feltétlenül valamelyik zsidó csoporthoz, de többségük valójában farizeus volt. Jézus azzal vádolja őket, hogy a törvényt, mint pálcát használják, amivel az embereket büntetik, ahelyett, hogy mint Isten ajándékát értelmeznék számukra. “Lefoglalták a tudás kulcsát”, az Isten és az üdvösség igazi megértésének kulcsát, és mivel helytelenül használták a törvényt, magukat is félrevezették.

Az írástudók és a farizeusok bírálata őseik cselekedeteinek elítéléséhez vezet, ami különösen éles szemrehányás. Istvánt majd megkövezik, amiért azzal vádolja Izraelt, hogy megölte prófétáit (ApCsel 7,52-54). Jézus felszólítja a jelen nemzedéket, hogy adjanak számot Isten küldötteinek véréről, Ábeltől, Ádám és Éva fiától (Ter 4) egészen Zakariásig, aki Jehojada, Joás király idején (Kr. e. 837-800) szolgálatot teljesítő főpap fia volt, és akit a templomban öltek meg, amikor megpróbálta visszahívni a népet az igaz istentiszteletre (2Krón 24,17-22). Ennek a kitörésnek eredményeként, a zsidó vezetők ezentúl már nem titkolják el gyűlöletüket. Kimutatják ellenséges érzelmeiket, és Jézus ellen csapdát állítanak.

12,1-12 A félelem nélküli tanítványi lét. A gyülekező tömeg mérete ellentmond a vallási vezetők magatartásának. Jézus továbbra is arra használja a jeruzsálemi utat, hogy tanítványait oktassa. Figyeljetek a farizeusok képmutatására, – mondja – azt gondolják, hogy felszínes méltóságukkal megakadályozhatják annak felfedését, ami a felszín alatt van. Egy mondással, amely korábban Isten szavának kinyilatkoztatására vonatkozott, most azt tanítja, hogy az utolsó ítélet napján minden személyes titok nyilvánosságra kerül. Ezt hangsúlyozza a világosságra kerülés és a háztetőkről való hirdetés hasonlata is.

Mindez a tanítványokhoz intézett figyelmeztetéshez vezet (a szinoptikus evangéliumokban Jézus egyedül csak itt nevezi őket “barátaimnak”; ld. Jn 15,13-15), hogy odaadásuk Jézushoz és az evangéliumhoz legyen nyílt és őszinte. Nem szabad engedniük, hogy emberi félelem miatt ne éljék nyíltan hitüket. Az emberek csak a testet tudják megölni. Csak Istentől kell félni (abban az értelemben, hogy sorsunk feletti hatalma miatt igazi tisztelet illeti), aki dönt élet és halál, jutalom és büntetés kérdésében. De ez a félelem nem a gyáva rabszolga gonosz gazdától való félelme; Isten a mi Atyánk. Még a félfilléres verebekkel is törődik. Ezért saját gyermekei közül egy se ismerje a szolgaságba döntő félelmet. “Sokkal többet értek ti, a verebeknél.” Mindezt Jézus nem mondhatta mogorva arccal. Mosollyal oszlatja szét a félelmet, miközben kemény szavakat használ (24. vers).

Az Apostolok Cselekedeteiben, az evangélium bátor hirdetése a Szentlélek jelenlétének a jele (ApCsel 4,29-31). Jézus úgy fog viszonyulni tanítványaihoz, ahogy azok viszonyulnak hozzá. Hőségük vagy állhatatlanságuk nem marad titok. Mégis a 10. vers mondása azt ígéri, hogy mindig van lehetőség a bűnbánatra, ha megtagadjuk az Emberfiát. A Szentlélek káromlása Isten üdvözítő szándékának és képességének tagadását jelenti. Ez a magatartás, ameddig csak létezik, lehetetlenné teszi a bűnbocsánatot.

12,13-21 A szegény gazdag ember. A tanítványok oktatásában Jézust megzavarja egy ember, aki ahhoz kér segítséget, hogy megszerezhesse a családi örökség jogosan őt illető részét. Az ember faragatlansága mellett, közbeszólása azt is elárulja, hogy érzéketlen mindazok iránt, amit Jézus éppen most mondott az alapvető fontosságú dolgokról. A rabbikat gyakran megkérték, hogy döntőbírásodjanak a családi vitákban. Jézusnak bizonyára hatalmában áll ezt megtenni (az Emberfiaként annál inkább), de a kérés mögött pontosan azt a kapzsiságot látja, amitől a farizeusokat óva intette (11,39-42). Arra használja fel az alkalmat, hogy a vagyon csapdáiról mondjon el egy példabeszédet.

A gazdag embert a legtöbb ember irigyelné. Olyan gazdag, hogy nem tudja hol tárolni javait. De esztelen, mert jó szerencséje közepette elfelejtette, hogy mi is fontos valójában. Azt képzeli, hogy irányíthatja életét. A vagyon hozza létre az effajta illúziókat. A gazdag ember valójában szegény az Isten szemében. Nem is gondol arra a lehetőségre, hogy másokkal megossza vagyonát. Ennek a történetnek a tanúságát fejti majd ki egy másik gazdag ember története (16,19-31).

12,22-34 A szerető Atya gondviselése. A vagyonról szóló fejtegetés Jézus egyik legradikálisabb kijelentéséhez vezet a hittel teli életről. Amit az életvitelről itt mond, az szöges ellentétben áll a megszokott emberi felfogással, küzdeni, hogy hatalmunk legyen életünk felett az azonnali szükségletek kielégítése és az összes lehetőség számbavétele által. Jézus kijelenti, hogy az ilyen dolgok miatti aggódás a hit hiányát (28. vers), és Isten félreértését jelzi. Nem az előrelátást és a kitartást ítéli el, hanem az élet nyugtalan megközelítését, amivel tudat alatt tagadjuk, hogy Isten szerető Atya, aki mindent gondviselően irányít.

A pusztában Jézus megküzdött ezen kísértéssel és győzedelmeskedett, amikor kijelentette, hogy nem csak kenyéren él az ember (4,4). Nem számít mennyire óvjuk és gondozzuk egészségünket és épségünket, életünk hossza teljesen Isten kezében van. Isten gondoskodik a madarakról. Feldíszíti a virágokat, napfényt és nedvességet ad a főnek, ami hamarosan elpusztul. Ti örökké fogtok élni országában, rólatok ne gondoskodna? Ha a kétségbeejtő gondoktól mentes valaki, akkor az a hit jele. A legfontosabb Isten országának megvalósulása (a Miatyánk, 11,2), nem a sajátunké. Esztelenség hagyni, hogy életeteket feleméssze egy eltűnő ország építése, amikor az Atya örök országát akarja nektek adni.

Végül Jézus ismét adakozásra szólít fel (11,41). Ha megválunk attól, amitől függünk, akkor tanulhatjuk meg legjobban, mit jelent Isten országának szabadsága. A földi javakkal szembeni magatartás kérdése nem jelentéktelen és ártatlan kérdés; ez árulja el, hogy mi fontos igazán az ember életében.

12,35-48 A Mester visszatérését várva. Isten országa, a tolvaj és a kincs említése arra készteti Lukácsot, hogy elmondja Jézus néhány mondását az Emberfia eljöveteléről, ami a világ végekor (parúzia),és az utolsó ítéletkor fog bekövetkezni. A hit próbájának központi eleme az Úr visszatérésére való állandó készenlét. Jézus többféleképpen hangsúlyozza, hogy a visszatérés ideje meglepetés lesz (17,20; Mk 13,33). Jézus eljövetelét a menyegzőről visszatérő Úr érkezéséhez hasonlítja, amikor az eljövetel biztos, de az időpont nem, és a tolvaj eljöveteléhez, amikor még az eljövetel sem biztos. Ezeket a mondásokat Lukács az eljövetel késését átélő ősegyház helyzetének megfelelően alakította át, különös tekintettel a közösség vezetőire vonatkozó utasításokra (41-48. vers). De a beszéd alapját Jézus hiteles mondásai alkotják; például, egy tanítvány sem hasonlította volna össze az Emberfiát egy tolvajjal (39-40. vers).

Az öv felkötése az Egyiptomból való kivonulásra történő előkészületeket idézi (Kiv 12,11). A zsidó népnek azonnal készen kellett állniuk az indulásra, amikor az Úr hívja őket. Jézus tanítványainak is készen kell állniuk, hogy a Mesternek “rögtön ajtót nyissanak”. A Péter kérdésére (41. vers) adott válasz a beszélgetést különösen a keresztény vezetők felé tereli. Megbízatásuk gondos teljesítésének említése előrevetíti a minákról szóló példabeszédet (19,11.27). A rész befejező versében a kötelezettségek és adományok szétosztásáról szóló mondás nyilvánvalóan vonatkozik a hatalmon lévőkre, de tágabb értelemben mindazoknak szól, akik lelki vagy földi javakban részesültek.

12,49-59 Az Isten országa sürget. Jézus egy rövid időre felvillantotta tanítványai előtt küldetésének tetőpontját, amely az Emberfia eljövetele lesz az utolsó ítélet napján. Már elkezdte a földön a “tűzgyújtást”. Az ítélet folyik most is, mivel az emberek mellette vagy ellene döntenek. A tőz a Szentlelket is jelképezi (ApCsel 2,3-4); a Szentlélek tüze azon események beteljesedése által jut el a földre, amelyek felé Jézus igyekszik Jeruzsálembe. Jézus a keresztségén a megváltó küldetésbe való belemerülést érti. Olyan távlat ez, amely vegyes érzelmeket kelt a vele járó szenvedés miatt (Mk 10,38-39). Jézusnak a bűnbánatról és a békéről szóló néhány tanítása azt a benyomást kelthette, hogy ő könnyű evangéliumot hirdetett; úgy látszik, Keresztelő János emiatt aggódott (7,18-23). Jézus biztosítja hallgatóit, hogy a keresztény tanítványságnak komoly ára van, még a családban is okozhat megosztást (Mik 7,6). Az evangéliumokban különböző véleményeket találhatunk, amelyeket Jézusról saját rokonai alkottak (Mk 3,21; Jn 7,5 ).

Az evangélium felszólítása egyértelmű. Bárki, aki meg tuja látni a felhőket, és meg tudja érezni a szelet, az bizonyosan meg tudja látni az idők jeleit is. Képmutató az, aki nem akarja meglátni az Isten országa eljövetelének nyilvánvaló jeleit. Azzal, hogy másokat próbál becsapni, a képmutató magát csapja be. Van még idő dönteni, figyelmeztet Jézus, de nem szabad halogatni. Amikor az ítélet ideje elérkezik, akkor majd azt kívánjátok, bár megszabadulhattatok volna a bíróságtól.

13,1-9 Térjetek meg, amíg nem késő. Korabeli szerencsétlenségekre utalva, és egy példabeszéddel Jézus továbbra is döntésre és megtérésre szólítja fel az embereket. Pilátus hírhedt volt kegyetlen szokásairól és a zsidó vallással szemben tanúsított érzéketlenségéről. Az első eseményt Lukácson kívül senki sem említi meg: néhány galileait lemészároltak, miközben áldozatot mutattak be (valószínűleg húsvétkor a jeruzsálemi templomban). A második példában valószínűleg egy szerkezeti hibából eredő balesetről van szó, ami Jeruzsálemben a siloámi víztoronynál történt. A közgondolkodásban a katasztrófákat a bűnért kijáró büntetéssel hozták összefüggésbe (Jób 4,7-9; Jn 9,2). Jézus kijelenti, hogy a földi életben a jó szerencse és a katasztrófa nem az ember lelki minőségét jelzi (ld. Mt 5,45). De az eljövendő ítéleten, azoknak, akik gonoszok voltak, biztosan szerencsétlenségben lesz részük. Most van itt az ideje, hogy bizonyosságot adjunk Isten országának szentelt életünkről (ld. 6,43. 44). Talán a fügefához hasonlóan kapunk még egy kis türelmi időt. De végül el fog jönni az ítélet napja.

13,10-17 Gyógyítás és képmutatás. Két, szombaton történt esetről már hallottunk (6,1-11). Ez a szombati gyógyítás azt a képmutató vakságot példázza, amiről Jézus beszélt (12,54-57). A zsinagóga elöljárója nem képes meglátni, mi történik a szeme előtt Isten országának megjelenése azáltal, hogy a nyomorék asszony megszabadul tizennyolc éve tartó szenvedésétől. Az elöljáró túlságosan a törvény betűinek rabjává vált ahhoz, hogy felismerje a törvény szellemét. A farizeusok megengedték, hogy az állatokról szombaton is gondoskodjanak (ld. 14,5); miért ne kaphatná meg ez az asszony Isten különleges ajándékát? Az elöljáró reagálása előre látható, ahelyett, hogy a csodatevővel nézne szembe, mérgét a népen tölti ki. Jézus cselekedete megoszlást okoz; az ítélet már elkezdődött.

13,18-21 Két példabeszéd Isten országáról. Ez a két példabeszéd azt hangsúlyozza, hogy milyen nagy dolgok fejlődhetnek ki a kicsiny kezdetekből. Az apró mustármag fává terebélyesedik, amely kilenc láb magas is lehet. A kis adag kovásztól a tészta többszörösére megdagad. Jézus ezekkel a mindennapi példákkal magyarázza Isten országát, amelyet emberi nyelven nem lehet teljesen leírni, de a világ tele van ennek az országnak a jeleivel. A példabeszédek révén valamit megérthetünk. Ebből a két példabeszédből elsősorban azt tudhatjuk meg, hogy Isten országának kezdetét (a világ szemével nézve) a legapróbb dolgokban kell várnunk, és a legjelentéktelenebb emberekben. Az előző történetben például egy nyomorék asszony az Isten országának jele.

Bár egy példabeszédnek általában egy fő dolog áll a középpontjában – gyakran például olyan bepillantás az élet értelmébe, ami megbolygatja a kényelmes előítéleteket – azért még további alkalmazása is lehetséges. Az ősegyház egy újabb jelentést is felfedezett a mustárfában és a madarakban: az evangélium tanítása terjedt, és a pogányok otthonra találtak a keresztény közösségben (29. vers). A kovász hasonlatát pedig természetesen a kereszténységnek a világra gyakorolt hatásával kapcsolták össze.

13,22-30 A szűk kapu. Ez a rész számos utalást tartalmaz arra, hogy milyen komoly dolog Isten országának kinyilatkoztatása, és hogy megfontolt döntésre van szükség, amikor valaki vállalja Jézussal a Jeruzsálembe való utat, amely szenvedéssel és halállal fog végződni (9,22-23). Lukács emlékeztet minket arra, hogy Jézus továbbra is Jeruzsálem felé halad Isten terve szerint. A hozzá intézett kérdés alkalmat nyújt neki arra, hogy még egyszer megemlítse azokat a nehézségeket, amelyek az ő követésével járnak. Nem válaszol arra a kérdésre, hogy vajon kevesen üdvözülnek-e, de azt kijelenti, hogy sokan nem üdvözülnek. Külön megemlíti azok szomorú esetét, akik azt hitték, hogy követték Jézust, de valójában csak laza kapcsolatot tartottak vele. Valóban ettek és ittak vele, de nem voltak meghitt baráti kapcsolatban; hallgatták tanítását, de nem úgy fogadták, mint Isten szavát, amit tetté kell váltani (8,21). Jézusnak “a gonosztevőkhöz” intézett kemény szavaival Lukács arra akarja felszólítani az evangélium olvasóit, hogy Jézussal együtt irányítsák lépteiket Jeruzsálem felé, amíg nem késő.

Izrael pátriárkái és prófétái arra várnak, hogy megosszák Isten országának lakomáját azokkal, akik most úton vannak. Azok közül, akik vele ettek és ittak, sokan nem lesznek ott, de lesznek ott olyan emberek, akik soha nem ismerték, amíg Izraelben működött. Az evangéliumot a pogányoknak is felajánlják majd, akik a világ minden részéről jönnek majd Isten országába. Lukács pogány olvasói figyelmesen hallgatják ezeket a szavakat, de a felszólítás nekik is szól, hogy ne vegyék természetesnek azt, hogy együtt esznek és isznak Jézussal az Eucharisztiában. A beszédet záró kijelentés az elbizakodottság és a kétségbeesés ellen egyaránt óva int; amíg az út tart, addig egyesek lemaradozhatnak, mások pedig csatlakozhatnak.

13,31-35 A próféta útja. Azoknak a farizeusoknak a magatartás, akik Heródes tervére figyelmeztetik Jézust, valószínűleg nem segítőkészségüket, hanem rosszindulatukat jelzi, bár Lukács erről nem ír (11,53-54). Heródes kifejezhette azon vágyát, hogy a bajkeverőt kiűzze Galileából. Jézus utalása “a rókára” talán azt jelzi, hogy felismerte a fenyegetésben rejlő ravaszságot, de útja továbbra is abban a városba vezet, ahol a hagyomány szerint a próféták sorsa beteljesül. Jézus kétszer is három napban fejezi ki küldetését, és ezen a ponton Lukács bizonyára a feltámadásra utal, “… csak harmadnap leszek készen.” Az isteni terv véghezvitelének gondolata itt nagyon erős. Nem számít, mit akarnak a halandó uralkodók, Jézusnak a kijelölt utat kell követnie. Arra is utalás történik, hogy az Isten ebbe a tervbe semmiféle beavatkozást nem enged meg, bár a megvalósításban a királyok közreműködhetnek (ApCsel 4,27). A próféták és ellenségeik közti összeütközések gyakran Jeruzsálemben, sőt a templomban történtek (11,51; Jer 26,20-24). Bár történelmi szempontból a gyilkosságok nem csak Jeruzsálemben történtek (1Kir 18,4), Jeruzsálem az országot és annak népét jelképezi, valamint azt a konokságot, amivel a próféták szembesültek (ApCsel 7,52-52).

Jeruzsálem népének az Isten szolgái iránt tanúsított ellenségeskedésére emlékezvén, Jézus a város felett sír látván, hogy ő lesz az utolsó a próféták sorában, akik ott haltak meg. Megjövendöli “a templom” kiürülését. Itt a görög “ház” szó alatt valószínűleg az egész város értendő. Jézust nem látják Jeruzsálemben a kijelölt idő előtt. Még meg kell tennie az útjának terv szerint előírt szakaszait. Ennek ellenére végül is dicsőítések közepette vonul be a városba (19,38), ami csak mélyíti elutasításának iróniáját.

14,1-6 Még egy szombati gyógyítás. Lukács harmadszor beszél el olyan jelenetet, amelyben Jézus egy farizeus házában tartózkodik (7,36; 11,37). A vízkóros ember valószínűleg egyike volt a vendégeknek. (A vízkórban szenvedő ember teste a túl sok folyadék következtében megduzzad). Egy barát gyógyulásának lehetősége legalább arra ösztönözhette volna a házigazdát és vendégeit, hogy a szombati gyógyítás helyénvalóságát ez esetben megvitassák, de ők mindnyájan hallgatnak. Jézus meggyógyítja az embert. Azáltal próbálja felnyitni hallgatói szemét, hogy megmutatja milyen képtelenség a gyógyítást egy szombatra vonatkozó törvény alapján megtagadni, mikor a szombatot Isten azért ajándékozta, hogy népét felüdítse; az érvelés hasonlít ahhoz, amit a zsinagógában elmondott (13,15).

14,7-14 Földi elismerés és dicséret. Jézus egy példabeszédet intéz a vendégekhez, és tanácsot ad a házigazdának. Mindkét esetben közönségesnek tőnő indítóokokra hívja fel a figyelmet.

Arra buzdítja a vendégeket, hogy az asztalnál ne keressék a főhelyet, nem azért mert ez a fajta önmagasztalás és büszkeség helytelen, hanem azért, hogy később megtiszteltetésben legyen részük. A köztiszteletben álló vendégek természetesen arról a ravasz fogásról voltak nevezetesek, hogy később érkeztek pontosan azért, hogy a társaság felfigyeljen rájuk, amint előkelő helyüket elfoglalják. Jézus kijelentése annak ajánlásaként is értelmezhető, hogy nyíltan ne törekedjünk evilági méltóságra, kibúvóként még színlelt alázatossághoz se folyamodjunk. Dickens Uriah Heppje jut eszünkbe. Jézus azonban csak azért használja ezt a világi hasonlatot, mert annyira közismert. “Álláspontját a következő kijelentésben fejezi ki, “Mindaz ugyanis, aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák; aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” Az embernek saját magát sem nyíltan sem titkon nem szabad felmagasztalnia. Korábban Jézus azért feddte meg tanítványait, mert rangért versenyeztek (9,46-48).

Jézus a házigazdához intézett szavaival hasonlóan értéktelen indítékról beszél, amikor azokról a vacsora meghívásokról szól, amiket az emberek csak a viszonzás érdekében tesznek, legyen az csak egy visszahívás, vagy a szegények szolgálata, a feltámadás minden igazzal együtt. A lényeg azonban az, hogy ha jót teszünk, akkor szabadon tegyük, anélkül, hogy saját kilátásainkra gondolnánk, a kárpótlást Istenre bízván. Jézus ily módon cselekedett jót, önmagát odaadta másokért, és nem számolta ennek árát. Szemita túlzás azonban az a kijelentés, hogy az embernek nem kell meghívni barátokat, rokonokat és szomszédokat. Isten országa mindenkié, és vendégszeretetünknek mindenkit be kell fogadnia, különösen azokat, akikkel az önző emberek nem törődnek.

14,15-24 A nagy lakoma. A feltámadás említése az asztalnál ülők egyikét arra készteti, hogy megemlítsen egy kedvelt szállóigét avagy boldogságot: Boldogok, akik részt vehetnek a nagy lakomán Isten országában. Erre általában nem szoktak válaszolni, de Jézus mindebben észreveszi a farizeusok és törvénytudók öntelt magabiztosságát, hogy az üdvösségben részesednek. Biztonságban érzik magukat, mert betartják a vallási törvényeket, és még azt is megtehetik, hogy a jó cselekedetek lehetőségeit elhanyagolják (1-6. vers). Jézus elmond egy példabeszédet azokról, akik túl könnyedén vesznek egy meghívást, és közömbös viselkedésük miatt elveszítik jogukat, hogy az asztalhoz ülhessenek, és másokat hívnak meg helyettük. Az eredeti jelentés azokra a saját vallásosságukban öntelt zsidókra utal, akiket felülmúlhatnak az általuk kiközösítettek; az ősegyház nyilvánvaló párhuzama volt ez, hogy az evangéliumot Izrael elutasította, a pogányok pedig elfogadták.

Ebben a történetben a házigazda jellemző módon először barátait és rokonait hívta meg (12. vers), mielőtt a szegényekhez és a bénákhoz fordult volna. A kor társadalmi köreiben az volt a szokás, hogy a vacsora idejének elérkezésekor személyesen meghívták a vendégeket, még akkor is, ha korábban már küldtek egy meghívót. Az is jellemző volt a szemitákra, hogy udvariasan visszautasították a meghívást, hogy a házigazda küldöttei még jobban invitálják őket. Ezt a szokást jelzik a 23. vers szavai, “kényszeríts be mindenkit”. Mire a meghívás megérkezik, a meghívottak tervei megváltoztak. Kifogásaik talán jogosak voltak. Egy embert elengedhettek katonai szolgálatából, hogy egy új házról vagy szőlőről gondoskodhasson, vagy ha nemrégiben eljegyezte magát vagy megházasodott (MTörv 20,5-7; 24,5). De a vendégek annyira tapintatlanok és gondatlanok voltak, hogy nem értesítették a házigazdát tervük megváltozásáról. Nem vették komolyan vendégszeretetét, és ez felbosszantotta.

A üdvösség lakomájára szóló meghívást nem szabad félvállról venni. Jézus arra utal, hogy az asztalnál ülők közül néhányan nem mérik fel a helyzet sürgősségét. A házigazda gyorsan elküldi szolgáját, hogy megtöltse az üres helyeket. Isten vágya, hogy házát megtöltse, szintén sürgős; azt akarja, hogy annyian vegyenek részt a messiási lakomán, amennyien csak lehet. Az utolsó kijelentés (24. vers) a farizeus házában összegyűlteknek szól, (a “ti” többes szám) ha túlságosan biztosra veszitek, hogy Isten országában asztalhoz ülhettek (15. vers), akkor esetleg nem látjátok meg annak sürgető lehetőségét, hogy hívására válaszként az általa mutatott jót megtegyétek.

14,25-35 A tanítványság ára. Jézus tovább halad Jeruzsálem felé (a görög szöveg 25. verse megemlíti, hogy továbbra is “úton volt”). A vacsorára meghívottak gondatlanságáról szóló történetet az evangélista hozzákapcsolta más olyan mondásokhoz, amelyek a tanítványság komolyságát hangsúlyozzák. Krisztus követését nem lehet félig vállalni (35. vers), az ilyen magatartás végzetes tévedés. Ezek a versek ismét a jeruzsálemi út elején teremtett hangulatot idézik fel (9,57-62).

Jézus visszatér a család szétbomlásának témájához, amit az evangélium idézhet elő (12,51-53). A 26. versben szereplő görög kifejezés: “utasítsa vissza” azt jelenti, hogy Jézus azt mondja tanítványainak, gyűlölniük kell apjukat, anyjukat és családjukat. Ez is a szemita túlzás egy példája, ami azt hangsúlyozza, hogy bárkit, aki a Jézus iránti teljes elkötelezettség útjában áll, legyen bár a legszorosabb kapcsolatban is velük, meg kell tagadni. “Gyűlölni” ebben az értelemben azt jelenti, hogy “kevésbé szeretni”. Ez a kereszt alapvető üzenete (9,23).

A tanítványság tehát egy mindent felemésztő elhivatottság. Érett döntéssel kell elfogadni. Jézus két példát idéz egy bölcs építész nem fog bele az építkezésbe addig, amíg fel nem méri, vajon képes lesz-e befejezni; csak egy őrült megy csatába anélkül, hogy ne mérné fel a kockázatot. A keresztény tanítvány számára az a jelszó, hogy a lemondás a tanítványság sója. Ha Jézus követője elkezd bármit is önmaga számára megtartani, akkor tanítványsága hazárd játékká válik. A sóról szóló példabeszédet különbözőképpen használják. Máté evangéliumában Jézus a világosság hasonlatához kapcsolja, és a jó példa szempontjából használja (Mt 5,13); Márknál a só a közösségben a békesség forrása (Mk 9,50).

15,1-10 Elveszett és megtalált. Ezt a fejezetet az elveszett megtalálása feletti öröm témája köti össze. Mind a három példabeszéd a bűnbánó vétkes megtérésére irányul; a tékozló fiú története Isten szeretetének gondolatát fejti ki, és ehhez hozzáteszi az idősebb testvér gyűlölködését. Jézust “vámosok és bűnösök” veszik körül, és ez méltatlankodást okoz a farizeusok és az írástudók között (7,39).

Jézus közvetlenül hallgatóihoz szól, “Ha valakinek közületek…?” Nem valószínű, hogy hallgatóságából mindenki az egy elveszett bárány után indulna, de ennek a túlzón különös gondoskodásnak a varázsa a hallgatókat egyetértésre készteti. Egy pillanat alatt Isten világába kerülünk, és úgy látunk és cselekszünk, ahogyan ő tenné. A pásztor öröme olyan, mint Isten öröme; az egyes juh iránti odaadása, amint visszaviszi azt a nyájhoz, Isten szeretetét tükrözi. Francis Thompson Hand of Heaven című műve talán ennek a példabeszédnek a fejtegetése. A mennyben a bűnösök szívének megváltozása (metanoia ld. 3,3; 5,32) okozza az örömet. “Akinek nincs szüksége megtérésre” – ez a kijelentés ironikus és tragikus egyben (5,32; 7,47).

A második példabeszédben egy másik hasonlat fejezi ki ugyanezt. Az asszony elveszített egyet a tíz drahmájából (görög ezüstpénz). Egész házát felforgatja, hogy megtalálja a tízből hiányzó egyet. Talán hozományához tartozott, és így a hozzá fűződő érzelmek miatt volt értékes. Öröme hasonló ahhoz az örömhöz, amelyet a mennyben egy megtért bűnös okoz. Meg kell osztani. Túl nagy egy ember számára. Az asszony és a juhász a hálaadó vacsorára meghívják barátaikat és szomszédaikat. Mi a helyzet a másik kilenc ezüstpénzzel és a kilencvenkilenc juhval – azok nem is fontosak? Bizonyára igen, de Isten országában az öröm túllépi az értelmes és helyes kockázat mindennapi kategóriáit. Amiről már lemondtak, mert elveszett, most megtalálták. Olyan ez, mint egy új élet, egy feltámadás, és meg kell ünnepelni.

15,11-32 A tékozló fiú. Jézus példabeszédei közül bizonyára ez a történet a leghíresebb. Amellett, hogy a lelki beleélés klasszikus példája, a történet irodalmi gyöngyszem. Ezen a történeten keresztül Jézus megvilágítja, milyen megdöbbentő mérető fogadtatás lehetséges az Isten országában. A hagyományos cím túlságosan elfogadott ahhoz, hogy megváltoztassuk, de ez a történet helytelen elnevezése. A történet egy apáról és két fiúról szól, de lényege az apa mindkét fia iránt tanúsított tékozló szeretete, nem pedig az, hogy a fiatalabb fiú eltékozolja a földi javakat.

A zsidó törvény értelmében az elsőszülött fiúnak kétszer annyi jár az örökségből, mint a többi gyermeknek (MTörv 21,17). A fiatalabb fivért ebben az esetben a vagyon harmada illette meg. A vagyon elosztásával rendszerint az apa haláláig vártak, és a törvény gondoskodott büntetésekről abban az esetben, ha a részesedést idő előtt kiadták. Mindez itt nem fontos. Amikor a fiatal fivér részét követeli, és elmegy hazulról, akkor sajnálkozás nélkül vágja el az őt és családját összekötő köteléket. Mindent elvisz magával; semmi remény sincs arra nézve, hogy valaha is visszajön. A család vagyonának jelentős részével való távozása apjának és fivérének is veszteséget jelent, és ez növeli az utóbbi gyűlölködését.

Az ismert történet jelentősen összesűrített cselekményét a képzelet kiegészítheti: nagyvonalú költekezés, kölcsönző barátok keresése és a bukás. A zsidó emberekben a disznóőrzés a hitehagyást, és minden olyan elvesztésének gondolatát ébresztette, ami a fiatalabb fiút családjának és Isten népének tagjává tette. Még a disznóknál is alávalóbb – azok kapnak a moslékból, de a fiú nem.

Szerencsétlensége végül észre téríti. Béresként akar visszatérni otthonába. Nagy gonddal próbálgatja, mit fog mondani, mert ridegen tartózkodó és gyanakvó fogadtatásra számít. De apja még mindig szereti. Virrasztott, és meglátja fiát amint “messziről” hazatér. Minden hideg tartózkodás távol áll tőle, ahogy fia elé siet, nyakába borul és megcsókolja. A fiú nem tudja végigmondani begyakorolt szövegét. Kiengesztelődésük Ézsau és Jákob találkozásához hasonlítható (Ter 33,4). Jákob emlékszik fivére ellen elkövetett bűnére, és életét félti. De Ézsaut csak a kibékülés érdekli. Az apa nem tud elég gyorsan cselekedni. A legdrágább ruhát, gyűrűt és sarut hozat, mindezek az ifjút inkább a háztartás urává teszik, nem pedig szolgává. Senki sem gondol vádaskodásra, a fiút nem késztetik arra, hogy értékességét bizonyítsa. Egyedül az a fontos, hogy életben van. A fiú maga fontosabb, mint bármi amit tett.

A történet azzal, hogy a tékozló fiú visszatért, és apja tárt karokkal fogadta, már magában is teljes. De egy másik történet is kapcsolódik ehhez. Az idősebb fiút mérge és önelégültsége neheztelővé teszi; még testvére visszatérése sem készteti arra, hogy részt vegyen a családi ünneplésben. Ismét az apa szeretete a lényeg. Idősebb fia elé éppúgy kimegy, ahogyan a fiatalabb elé az imént kiment. Mindkettőjük számára boldogságot akar. Az idősebb fiú számára csak a vagyon létezik, és saját erényességének a foglya. Az apa nem tagadja idősebb fiának hűségét. Arra utal, hogy minden mellékes ebben a különleges pillanatban. Valami sokkal fontosabb történik, egy fiú és egy testvér tér vissza a halottak közül. Minden más elhalványul e mellett, “Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk” Ismét Jákob története jut eszünkbe. Később, Ézsauhoz hasonlóan, felismerte a kiengesztelődés fontosságát. Amikor megtudja, hogy fia, József életben van, akkor elfeledkezik a vádaskodásról, és csak örülni van ideje, “Elég, a fiam még él!” (Ter 45,28).

A példabeszéd nem allegória (azaz nem szükséges, hogy a történet minden része utaljon valamire), de a mennyei örömnek és a fiatalabb fiú teljes befogadásának átélése mellett, az apában megláthatjuk Istent, és belehelyezhetjük magunkat a történetbe. Az apához hasonlítok? Vagy az idősebb fiúhoz? Vagy a fiatalabbhoz? Mindhármukból van bennem valami? Ez a példabeszéd minden egyes olvasó számára, és minden újraolvasás esetén új jelentést tartalmaz.

16,1-13 A pénz helyes felhasználása. Jézus visszatér a vagyon felhasználásának témájához (12,13-34). A fejezet példabeszéddel kezdődik és zárul. A hűtlen intéző története gondot okozott a magyarázóknak. Jézus becstelenségre bátorít? A 8. vers inkább azt mutatja, hogy Jézus a világ fiainak leleményes kezdeményezésével állítja szembe az Isten országának gyermekeire jellemző tompultságot. Az összehasonlítás szempontjából lényegtelen, vajon az intéző cselekedete erkölcsös vagy erkölcstelen. Mégis, az intéző valószínűleg nem volt becstelen.

Az intéző gondatlanul kezelte gazdája vagyonát. Amikor szembekerül az elbocsátás tényével, tudja, hogy nem kap majd hasonló munkaajánlatot. Testileg nem képes fizikai munkára, a koldulás pedig túlságosan megalázó lenne. Amíg nem késő, felhasználja pozícióját, hogy a kilátástalan jövő számára barátokat szerezzen. Gazdája minden adósának csökkenti adósságát (Lukács csak az első két esetet említi), azt remélve, hogy a jövőben emlékeznek jótettére. Úgy tűnik, az intéző szabadon, és meggondolatlanul bánt gazdája vagyonával. Nem becstelenséggel vádolták, hanem pazarlással és rossz gazdálkodással. A jövőre való felkészülésekor talán szintén nem volt becstelen. Az intézőket gyakran a kölcsönökre kirótt kamatból fizették. Jelen esetben lehetséges, hogy az egyes adósságokból levont összeg az eredetileg a hitelezőnek járó (túlzott) kamat volt. Az uzsorakamatot a törvény tiltotta (Kiv 22,24). Ennek a díjtöbbletnek az eltörlése révén az egészet úgy is tekinthetjük, hogy az intéző megreformálta életét, és igazságosan cselekedett.

Jézus tanítása azonban a “világosság” fiainak szól (a 8. vers “világi” értelmet kap), hogy olyan leleményesen törekedjenek elérni Isten országát, amilyen leleménnyel ez az intéző helyet próbált biztosítani ebben a világban a maga számára. Mindennek a kiegészítéseként Jézus elmondja, hogyan kell felhasználni a földi javakat az örökkévalóság előkészítésére. A ravasz intéző arra használta pénzét, hogy evilági megélhetést biztosítson magának, de a földi javakat, bár a gonoszsággal is kapcsolatba hozhatók (a 9. vers szó szerint “hamis mammont” említ), helyesen is fel lehet használni Isten országának javára. Az ember alamizsnaként odaadhatja a szegényeknek, és az alacsonysorúaknak, hogy adakozása révén velük együtt részese legyen Isten országának (ld. 11,41; 12,21) Ez a figyelmeztetés a fejezet befejező történetét előlegezi.

Az intézőségre vonatkozóan Jézus levonja a következtetést tanítványai számára. Ahogy ezen a világon, úgy Isten országában, aki a kicsiben hő, az a nagyban is hő lesz. Mindez lelki dolgokra utal, de a fizikai értelembe vett szolgálatra is vonatkozik (13. vers). Jézus közösségének szembe kell majd néznie a lelki és anyagi szolgálat gondjaival (12,41-47; Mt 18,1-18). Mindig fennáll annak veszélye, hogy a lelkit alárendelik az anyaginak, anélkül, hogy észrevennék azt, hogy egy új gazda vette át a hatalmat.

16,14-18 A törvény, a próféták és Isten országa. Jézus kijelentése, miszerint az ember nem szolgálhat egyszerre Istennek és a pénznek, a hallgatóságban levő farizeusok között vitát és gúnyolódást váltott ki. Lukács a farizeusokat a “kapzsi” (14. vers “ezüst-imádó”) jelzővel illeti, és ezek az emberek nyilvánvalóan úgy érezték, hogy Isten imádatát és a gazdagság hajszolását össze lehet egyeztetni. Jézus azzal vádolja őket, hogy az emberek előtt igaz voltukat próbálják bizonyítani, talán éppen adakozással (ld. 21,1-4). Lenézik Jézust, mert tanítása ebben a kérdésben túlságosan szigorú és “valószínűtlen”; Jézus azzal vág vissza, hogy az ő értékrendszerük Isten előtt megvetést érdemel.

Úgy tűnik, a következő három vers megtöri a fejezet menetét. A törvényről szóló mondások ezek, amelyeket Lukács forrásainak különböző helyeiről gyűjtött össze (Mk 10,11-12; Mt 11,12-13; 5,18-32; 19,9). Miért szúrta ide be az evangélista ezeket a mondásokat, mielőtt visszatért a gazdagság témájához? A kapcsolat abban található, hogy a farizeusok gúnyolódása Jézus összes erkölcsi tanítását megkérdőjelezte. Mózes törvénye a mértékadó; Jézusnak nem az a dolga, hogy saját törvényét vezesse be. Jézus azt válaszolja, hogy valóban a törvény és a próféták képezték a mértéket és érvényességük most sem szűnik meg, amikor ő az evangéliumot hirdeti. De Isten országának tanítása olyan elemeket hoz felszínre a hagyományos tanításból, amelyek eddig nem tudatosultak.

Keresztelő János a fordulópont. Ő az utolsó ószövetségi próféta, de Jézus hírvivőjeként egyben az evangélium hirdetőihez is tartozik. Ő a híd a régi és az új között. János megjelenése óta, mindenféle ember próbál bejutni Isten országába (itt Békés szövege más; szerk.). Isten országa mindenki előtt nyitva áll (3,10-14; 13,29), akik közül sokaknak mégis erőszakos cselekedetet kell végrehajtaniuk, hogy megtalálják az oda vezető utat. Lukács ezt később Kornéliusznak, az első pogány megtértnek a történetével illusztrálja (ApCsel 10).

Az Isten országába vezető út a farizeusok előtt is nyitva áll, de ez az út nem a törvényeknek olyan kerülése, amilyenről gúnyolódásuk tanúskodik. A törvény érvényessége megingathatatlan, de Jézusnak hatalmában áll helyesen értelmezni. A válásról tett kijelentése értelmezésének egyik példája (a mondás legeredetibb formája itt és Mk 10,11-ben található). Ha a farizeusok azt gondolják, hogy Jézus tanítása a törvényt enyhíti, akkor figyelembe kellene venniük, hogy ebben a kérdésben tanítása szigorúbb, mint amit a rabbik tanítottak. A MTörv 24. f. alapján ők megengedték, hogy a férj elváljon feleségétől. Jézus kijelenti, hogy a válás és az újraházasodás házasságtörés.
16,19-31 A dúsgazdag és a szegény Lázár. Jézus a pénz helyes használatára vonatkozó tanítását most két olyan ember történetével illusztrálja, akiknek a sorsa szerencsésre fordul. A gazdag ember nem törődött a kapujában fekvő koldus nyomorúságával. Nem fogta fel a jelen lehetőség komolyságát az örök jövőt illetően (8-9. vers). Nem gazdagsága tartotta vissza Ábrahám kebelétől, hanem hitetlen szolgasága. A két ember élete egészen eltérő volt, és haláluk is. Lázárt angyalok viszik el, a gazdag embert azonban egyszerűen eltemetik; számára ez a véget jelenti, míg Lázár számára a kezdetet.

A dúsgazdag a “holtak lakóhelyén” vagy Szeolban vagy a Hádészban (ahogy a görög szövegben szerepel) van. Ez a hely reménytelenül el van választva Ábrahámtól és a boldogságtól és nem a mi poklunknak a szinonimája. A dúsgazdag láthatja ott Lázárt (ami valószínűleg növeli saját kínjait). A gazdag még mindig úgy gondol Lázárra, mint küldöncére, először azt kérvén, hogy hozzon egy csepp vizet, és hősítse nyelvét, majd hogy menjen el, és figyelmeztesse testvéreit. Lázárt valószínűleg meglepi, hogy a gazdag ember tudja a nevét. Ábrahám elmagyarázza a dúsgazdagnak, miért alakultak így a dolgok. Bár az ember atyjának nevezi Ábrahámot, ő csak vérrokoni alapon Ábrahám fia, nem pedig az üdvösséget szerző igazi lelki kapcsolat alapján.

A gazdag azon kérése, hogy Lázár menjen el az atyai házba, mintegy első jele annak, hogy másokkal is törődik. De ez már túl késő, cselekedete hiábavaló és alkalmatlan lenne. Ott van számukra Mózes és a próféták. Isten szavának, melyet Izraelben évszázadokon keresztül hirdettek, elegendőnek kellene lennie. Ez a kijelentés Jézusnak a törvényre és a prófétákra vonatkozó szavaira utal, amelyek a fejezet közepén találhatók *(16-17. vers). Jézus még mindig a farizeusokhoz beszél, és továbbra is arra figyelmezteti őket, hogy a törvény színlelt betartása és a felszínes engedelmesség valójában nem jelenti Isten szavának meghallgatását. Ábrahám utolsó kijelentését valószínűleg az egyház tette ilyen fennköltté, amikor ezt a példabeszédet átvette. Még a feltámadás sem fogja meggyőzni azokat, akik nem hajlandóak figyelni a törvényre, és a próféták szavára. Ez a mondat ironikus színezetet ad az elhangzottaknak és a hallgatóságot kiszélesíti mindazokra, akik olvassák a történetet.

17,1-10 Négy mondás a tanítványságról. Jeruzsálem felé haladva, Jézus folytatja tanítványai oktatását mondásokon, történeteken és saját példáján keresztül. Elkerülhetetlen, mondja, hogy a hit és a keresztény tanítványi élet ne ütközzön botrányokba, mert a sátán sokszor közbeszól, és az emberek helytelenül használják a szabadságot. Azt, aki mások útjába nehézséget állít, nagy felelősség terheli. A malomkő metaforáját használva Jézus kijelenti, hogy jobb, ha meghal az ember, minthogy másvalaki romlását okozza.

Aztán, a kapcsolat másik oldalát vizsgálva (3-4. vers) Jézus bemutatja a megbántott és “megbotránkoztatott” tanítványok megfelelő magatartását. A szeretet tettének számít, ha megfeddjük azt a testvérünket, aki másokat megbotránkoztat. Van egyfajta hamis türelmesség, amely eltűri, hogy egy tanítvány tovább haladjon az önfejőség útján. Jézus mások megfeddésére és megbocsátásra ösztönöz. A “hétszer” (4. vers)) szó jelképesen azt fejezi ki, hogy minden alkalommal.

Az apostolok arra kérik Jézust, hogy növelje a hitüket. Jézus kétségbe vonja, hogy egyáltalán van-e valamiféle hitük. Talán túl magabiztosak, mert ők kísérik Jeruzsálembe. Aztán leírja azt a hatalmat, amely a hitből származik, s ennek szemléltetésére egy túlzó hasonlatot használ. A szolga fogadásáról szóló példa valószínűleg abból ered, hogy Jézusnak aggályai vannak az apostolok hitét illetően. Az Úr szolgáinak óvakodniuk kell attól a gondolattól, hogy szolgálataikért különleges jutalmat érdemelnek, illetve szerezhetnek. Jézus talán arra a zsidó vallási vezetők között elterjedt felfogásra is utal, miszerint a vallási törvények pontos betartásáért Isten jutalma jár (ld. 18,9-12). A hallgatóság könnyen megértette a gazda és szolga kapcsolatainak példáját. Ha a szolgától elvárják a jó munkát, mint kötelességeinek természetes részét, akkor Jézus tanítványainak is gondolniuk kell arra, hogy a hőséges szolgálat alapvető követelménye a mester követése.

17,11-19 A hálás leprás. A leprások helyzetét Jézus idejében már ismertettük (ld. 5,12-16). A csoportban, amely Jézussal szembetalálkozik, két zsidó (galileaiak ) és egy szamaritánus van. Ezeknek a rendszerint ádázul ellenséges embereknek a baráti kapcsolata helyzetük reménytelenségét jelzi, hogy már csak egymásra számíthatnak. Mivel arra kötelezték őket, hogy kerüljék az egészségesekkel való érintkezést (Lev 13,45-46), viszont életben maradásuk az emberek segítségétől függött, így a leprások a települések határában kószáltak. Ez a csoport megfelelő távolságból kiáltott oda Jézusnak; hallottak együttérzéséről és gyógyító hatalmáról. Jézus egyszerűen parancsot ad nekik, – ahogyan Elizeus parancsot adott a leprás Námánnak (2Kir 5,10-12), – amivel hitüket és engedelmességüket is próbára teheti, hogy mutassák meg magukat a papoknak, akik felelősek eldönteni, hogy egy leprás visszatérhet-e a közösségbe (Lev 14,2). Jézus utasításának engedelmeskedve elindulnak, holott a gyógyulás majd csak útközben fog bekövetkezni.

Közülük csak egy tér vissza, hogy kifejezze háláját. Istennek tulajdonítja gyógyulását, és hangosan énekelve dicsőíti. A többi hálátlansága kellemetlen érzést kelt, de valószínűleg még megdöbbentőbb volt az a tény, hogy az egyetlen hálás visszatérő egy szamaritánus volt (16,18. vers). Jézusnak a hozzá intézett utolsó szavai ugyanazok, amelyeket a farizeus házába betérő asszonynak (7,50) és a vérfolyásos asszonynak mondott (8,48). Mindegyik leprás hite testi gyógyuláshoz vezetett; talán a többiek is többre lettek volna képesek, de legalább a szamaritánus számára ez a gyógyulás üdvösséget, teljes épséget, és Istennel megfelelő kapcsolatot eredményezett.

17,20-37 Az Isten országának eljövetele. Amikor Jeruzsálembe vezető útja kezdetén Jézus szétküldte a hetvenkét tanítványt prédikálni, akkor azt mondta nekik, hogy az Isten országának közelségét hirdessék (10,11). Korábban a tizenkettőt küldte szét, hogy uralmát hirdessék (9,2). Amikor Jeruzsálem felé közeledik, felmerül a kérdés, mikor jön majd el az Isten országa? Jézus először azt válaszolja, hogy az Isten országa mindig jelen van (20-21. vers), azután végleges elérkeztéről beszél, amely a világ végén fog bekövetkezni (22-37. vers).

Isten országának megvalósulását a Messiás eljövetelével együtt várták (ld. 3,15). Ez lesz majd az Úr napja, az ítélkezés, és a jutalom ideje (Joel 2,1-2; 3,4-5. Jézus megmondja a farizeusoknak, hogy az Úr napjának idejét nem fontos tudni. Az a lényeges, hogy Isten országának jelenlétét már most is maguk között érezzék. Bár Jézus egyértelműen kijelentette, hogy a vég eljövetelét nem lehet kiszámítani (20. vers; Mk 13,32-33), és ezzel a kérdéssel nem is szabad foglalkozni (ApCsel 1,6-8 ), a kérdés továbbra is felvetődött, ahogy haladtak Jeruzsálem felé (19,11), majd utána a templomban. Sok keresztény számára ez még ma is fontos kérdés, érdeklődésük helytelen dolgokra irányul. Jézus tanítása ezzel kapcsolatban nem is lehetne világosabb. Ne pazaroljátok arra az időtöket, hogy jeleket kerestek, és okoskodó számításokra figyeltek. Vegyétek észre, hogy az Isten országa már köztetek van; ha most nem szentelitek teljes figyelmeteket jelenlegi országára, akkor nem álltok majd készen, amikor az Emberfia valóban eljön. És senki nem tudhatja, hogy ez mikor fog megtörténni.

Miután az Isten országának jelenvalóságára felhívta az emberek figyelmét, Jézus tanítványaihoz fordul, hogy elmagyarázza, mi jön még ezután. Isten országának jelenléte nem jelenti, hogy vége a megpróbáltatásoknak; még mindig sok szenvedés vár Jézusra (25. vers) és követőire (22. vers). A tanítványok kétségbeesetten várják majd az Emberfia eljövetelét, és ez hamis próféták, és az Emberfia megjelenésére vonatkozó félrevezető elméletek követésére készteti őket. De, amikor az Emberfia eljön, akkor megjelenése nem lesz rejtélyes és titokzatos. Mindenki észre fogja venni. Olyan feltűnő lesz, mint az égen cikázó villám. Az Emberfia dicsősége és az ezt megelőző szenvedése közti ellentét által eljövetele még nyilvánvalóbbá válik.

Bármikor is történik majd, az emberek nem lesznek felkészülve. Földi javak utáni vágy ejti őket rabul, ahogyan a Noé korában élő embereket az özönvíz előtt, és Szodoma lakóit egészen a pusztulás napjáig. Ezért hangsúlyozza Jézus, hogy mennyire fontos felismerni Isten országának mostani jelenlétét. Életünket most is ennek kell meghatároznia, nemcsak a végén; máskülönben nem tudunk majd távozni, amikor eljön a váratlan hívás. Aki vagyonával törődik (14,33), az azt próbálja megmenteni, és közben önmaga elveszik. Lót felesége is a földi dolgokhoz ragaszkodott, ezért nem tudta megállni, hogy vissza ne pillantson (Ter 19,17, 26; ld. Lk 9,62). A két férfi és a két asszony példája Krisztus eljövetelének váratlanságát illusztrálja, valamint azt a készenlétet vagy felkészületlenséget, amivel majd Jézus szembekerül. Ennek semmi köze az “elragadáshoz”, a szentírási tanítás egy mai elferdítéséhez, amely értelmezés szerint ezek, és az ezekhez hasonló szövegek (ld. Mt 24,37-41) a jónak és a rossznak a világ vége előtti szétválasztását írják le. A 36. verset a legtöbb fordítás kihagyja, mert azt egy másoló Mt 24,40-ből csatolta ide, és ezzel Lukács szövegét a mezőn dolgozó két ember példájával bővítette. A hulláról és a saskeselyűkről szóló közmondás megfelel a villám metaforájának (24. vers). Jézus a tanítását az alaptéma hangsúlyozásával zárja: Az Emberfia eljövetelének napja nyilvánvaló lesz. Mindaddig az időt és az energiát ne jeleknek és számításoknak szenteljétek, hanem éljetek készenlétben.

18,1-8 Az igazságtalan bíró és az özvegyasszony. Ezen példabeszéd a kitartó hitről, sokban hasonlít az alkalmatlankodó barátról szóló példabeszédhez (11,5-8). A szövegkörnyezet itt a tanítványok nyugtatása és bátorítása, miközben az Emberfia eljövetelét várják. Imádkozzatok, ne veszítsétek el a reményt.

A bíró teljesen lelkiismeretlen, sem isteni sem emberi törvényt nem követ. Az özvegy csak jogait kéri; a zsidó törvények szerint az özvegy egyike azoknak a segítségre szorulóknak, akiknek elsőbbséget kell biztosítani (MTörv 24,17-22). A bíró talán lustaságból nem hajlandó cselekedni, vagy mert fél az özvegy ellenségeitől, vagy annyira jelentéktelen a szemében az asszony. Végül mégis hajlandó igazságot szolgáltatni, mert fél azoktól a következményektől, amelyeket az asszony akaratos kitartása előidézhet. Az “erőszakkal nekem jön” (5. vers) kifejezés nem megfelelő fordítása, a “kiborít engem”-nek (így az angol Revised Standert fordítás), bár a bíró részben talán a hírnevét is félti. Jézus a bíró érzéketlenségét Isten gondviselésével állítja szembe, amiben a választottakat részesíti. Ha az igazságtalan bíró is így tesz kitartó zaklatás után, akkor Isten miért ne cselekedne így? De ha az imádságra késik a válasz, különösen most, az Emberfia eljövetelének késése esetén, akkor Jézus követői esetleg feladhatják a reményt. Amire valóban eljön a Mester, néhányan már elveszítették hitüket.

18,9-14 A farizeus és a vámos. Jézus állandóan az önelégültség ellen küzdött, amit a lelki fejlődés komoly ellenségének talált (5,32; 15,7). Ezt a példabeszédet közvetlenül az önelégülteknek mondja. A farizeus és a vámos az igaz és a bűnös személy sztereotípiái. A farizeus őszinte hálával imádkozik igaz lelki állapotát köszönve. Semmi jel nem mutat arra, hogy csak színlel. A farizeusok szigorúan betartották a heti két böjtöt, hétfőn és csütörtökön, és mindezt az egész népért tették. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy a tizedet is fizette. A szomorú az, hogy nem fogja fel imádságának hiányosságát. Önmagát csapja be. Nem Isten szolgájának tekinti magát, hanem valaki olyannak, akinek a jól végzett munkáért Istentől jutalom jár. Büszkesége mellett abban is bűnös, hogy megveti a vámost.

A vámos tudatában van bűnösségének. Tisztában van azzal, hogy nem érdemel jutalmat semelyik cselekedetéért. Az általa elmondott ima az ősi Jézus-ima forrásainak egyike “Uram Jézus Krisztus, Isten fia, irgalmazz nekem bűnösnek.” Ez az elhagyatottság és bizalom nyitja meg az utat Isten kegyelméhez; ez a gyermek lelkülete. Korábban Jézus azt dicsérte, aki kötelességét jól elvégezvén ezt mondja, “Mihaszna szolgák vagyunk” (17,10). A hit és a cselekedetek fölötti vita már itt is jelentkezik (ld. Rom 3,27-4,5). Jézus maga vonja le a parabolából a megdöbbentő következtetést, a törvénytisztelő gyakorló farizeus megigazulás nélkül megy haza, a bűnös vámos megigazultan. A történetet a “fordulatot hirdető” szállóige zárja le (ld. 14,11).

18,15-17 Jézus és a gyermekek. A jeruzsálemi út elbeszélésének kezdetén (9,51) Lukács eltért Márk evangéliumának vázlatától, és egyéni, vagy Mátéval közös forrásból iktatott be jeleneteket. Ezen a ponton Lukács ismét Márkot kezdi követi. Márknál a gyerekkel kapcsolatos jelenetet (Mk 10,13-16) Jézusnak a válásról és az újraházasodásáról tett megjegyzése előzi meg. Lukács viszont együtt hozza a gazdag ember történetével, mint Márk, ám itt, a farizeus és a vámos példabeszédének magyarázó folytatásaként. A vámos viselkedése olyan, mint a gyermeké, védtelen és reménykedő, míg a farizeus a gazdag emberhez (18-25. vers) hasonlít, aki nem áll készen arra, hogy saját magának és sorsának irányítását feladja.

A tanítványokat megfertőzte a farizeusok és a gazdag ember viselkedése. Nem türelmesek a gyermekekkel és azzal, amit képviselnek. Véleményük szerint Jézus az idejét pazarolja ezekre a gyerekekre, akik nem képesek megérteni azt a nagy művet, amin Jézus munkálkodik. Jézus megdöbbenti őket, amikor kijelenti, hogy az Isten országa pontosan olyanoké, mint ezek a gyermekek. Ez az elbeszélés később, a kialakuló egyházban azokat támogatta, akik a gyermekkori keresztelés mellett érveltek.

18,18-25 Jézus és a gazdag ember. “A gazdag ember”, egyike a vallásos vezetőknek. Akár farizeus akár nem, önelégült magatartása (21. vers) az, amit Jézus korábban bírált (11. vers). Jézus kifogásolja a megszólításban a “jó” használatát, de nem azért, mert saját jóságában kételkedik, hanem mert nem szoktak egy rabbit így megszólítani, és a gazdag ember valószínűleg hízelgésnek szánta. Jézus megfigyelése helyesnek bizonyult, mert az ember nem engedelmeskedett a “jó” mester felszólításának. Talán az ember jellemének ilyen alapos ismeretével magyarázható, hogy Jézus miért csak a “társadalmi” parancsokat említi meg a Tízparancsolatból. Az Isten szeretetére és szolgálatára vonatkozó parancsokkal kapcsolatban az embernek sokkal inkább lehetnek illúziói.

Jézus nem azonnal hívja meg az embert közelebbi kapcsolatra. De meghallván azt a kívánságot, hogy még tovább akar menni, Jézus felajánlja saját életútját (ld. 9,57-58). Az előkelő a vagyona miatt nem léphet tovább, mert az az életét fenyegeti az Isten országában (14,33; 16,13). Úgy tűnik, lelke mélyén érzi, hogy szüksége van Jézus szavaira, de túlságosan is a vagyonának a rabja, és ezért nem tudja követni. Ennek következtében hangzik el Jézus emlékezetes megjegyzése a tevéről és a tű fokáról. A szemita túlzással Jézus nem a gazdagok üdvösségének lehetőségét tagadja (27. vers), hanem örökre hallgatói emlékezetébe akarja vésni, milyen rossz hatással lehet a vagyon még azokra is, akik őszintén szeretnének bejutni Isten országába.

18,26-34 Követelmények a tanítványokhoz. Jézus hallgatóit megdöbbenti ez a gazdagoknak szóló figyelmeztetés. Azt gondolták, hogy a jómód Isten áldásának jele, amit az ember a jóságáért kap (Péld 10,3-22). Jézus nem enyhít szigorúságán (6,24), hanem kijelenti azt a fontos alapelvet, hogy az Isten hajlandó, és képes üdvözíteni mindazokat, akik segítségét kérik. Péter megjegyzi, hogy a tanítványok megtették mindazt, amit az előkelő nem tudott megtenni, és elég durva módon a jutalom iránt érdeklődik. Jézus “sokkal többet” ígér, anélkül, hogy meghatározná ennek jelentését (Márknál Jézus hozzáteszi “bár üldözések közepette”; Mk 10,30), és újból az Isten országának a család feletti elsőbbségéről beszél (ld. 14,26). Azután Jézus a Tizenkettőnek immár harmadszor jövendöli meg szenvedését és feltámadását, és ez alkalommal hozzáteszi, hogy mindez a próféciák beteljesedése lesz. A tanítványok nem értik meg szavai jelentését.

18,35-43 A jerikói vak. A Jerikóhoz való közeledés Jézus jeruzsálemi útjának végét jelzi. Itt is, a gyerekek esetéhez hasonlóan, a tanítványok megpróbálják megakadályozni, hogy egy jelentéktelen személy a Mestert zavarja. Az evangélista más szinten úgy ábrázolja az egyház életét, mint egy közös haladást Jézussal az Úr útján. A megjegyzés, hogy azok feddik meg a koldust, akik “az elnyomók”, mintegy rejtett figyelmeztetés az egyházi vezetőknek, akik nem veszik figyelembe a gyengék szükségleteit (ApCsel 6,1). De Jézus éppen az ilyen alázatos emberekhez jött, akik kifejezik, hogy szükségük van az üdvösségre. Ez a fejezet ilyen személyeket sorakoztat fel: az özvegy, a vámos, a gyerekek és most a vak koldus.

A koldus neve Márk evangéliumában Bartimeus (Mk 10,46). Jóllehet semmit sem lát, benső indíttatásra kiált fel, és Jézust a messiási címmel “Dávid fia”-nak nevezi. Amikor kérdezik, még tovább megy, és Jézust “Úrnak” nevezi. Hitére válaszul a szabadulás üzenetét kapja, ami most már jól ismert kifejezés: “Hited meggyógyított” (7,50; 8,48; 17,19). A koldus és a szemtanúk egyaránt megértik ennek a cselekedetnek a jelentését, és az Istent dicsőítik.

19,1-10 Jézus és Zakeus. Zakeus története egyedül Lukács evangéliumában szerepel. Drámaian összegezi a tanítványság néhány fontos témáját, amikor Jézus Jeruzsálem felé közeleg. Először is Zakeus gazdag ember – valószínűleg nagyon gazdag, hiszen a “vámosok feje”. Ennek következtében a zsidó vezetők szemében ő a “bűnösök feje”, aki felelős a munkatársaival kapcsolatos minden becstelenségért. A vagyon helyes felhasználásának kérdése így újra felvetődik, és hasonlóan előtérbe kerül a bűnösökkel való étkezés problémája. A szokásos méltatlankodással is találkozunk (5,30; 15,2). De Jézus most még súlyosabban megszegi az illemszabályokat, mert nem várja meg, hogy meghívják a vámos házába. Meghívatja saját magát; a pásztor keresi az egy elveszett bárányát (10. vers; 15,4-7).

Zakeus rossz hírneve ellenére vonzó személyiség. A rövid találkozás során Péteréhez hasonló tulajdonságokat mutat. Zakeus mesterkéltségtől mentes, szenvedélyes jellem, aki hajlamos túlzó kijelentéseket tenni. De ott van benne a mély őszinteség. Jelentős szerepet betöltő személyiség, de társadalmi helyzete nem akadályozza abban, hogy felmásszon a vadfügefára, és abban sem, hogy nyilvánosan bevallja bűnét, és bűnbánatot tartson. Ebben a megtérésről szóló történetben Jézus a kezdeményező (ellentétben a vak koldus esetével, 18,38-43), de Zakeusnak készen kellett állnia az üdvözítő szóra, különben az nem lett volna hatékony (8,11-15). Jézus azt mondja, hogy Zakeus is Ábrahám fia, annak ellenére, hogy vámos. Hibái miatt nem kellene kiközösíteni, hanem inkább segíteni kellene, hogy visszataláljon a nyájhoz. Zakeus hálája a hitelezőről és adósairól szóló példabeszédet szemlélteti (7,41-43). Jézus szeretete a vámost a szeret és szolgálat új lehetőségeire ébreszti rá.

19,11-27 Példabeszéd a minákról. Máténál ennek a példabeszédnek egy másik változata található (Mt 25,14-30), ahol csak három szolgáról esik szó, és más pénzösszeg szerepel. (a Máténál szereplő “talentumok” sokkal többet érnek, mint Lukács “minái”). Lukács a királyság megszerzését is beleszövi a történetbe, mivel az Isten országa a közhiedelem szerint már nagyon közel volt (19,11). Jelen formájában a példabeszéd azokra az ősegyház idejében felmerülő kérdésekre válaszol, amelyek Jézus visszatérésére, és az addig szükséges tennivalókra vonatkoztak. A hozzáadások allegorizálták a példabeszédet, azaz a különálló részeket könnyebben alkalmazhatóvá tették Jézus életére.

A feltámadás után Lukács olvasói a messze földre történő utazáson Jézus mennybemenetelét értették, ahol megkapta az Atya dicsőségét, és várja azt az időt, amikor majd bíróként visszatér. Ez idő alatt a szolgáknak nem szabad tétlenül üldögélniük, és nem is az a feladatuk, hogy az eredeti állapotot megőrizzék, hanem hogy Jézus távollétében az ő munkáját folytassák (ApCsel 1,8-11). A királyságot ellenző követség említésével Lukács Archelauszra utal, aki körülbelül harminc évvel ezelőtt jutott trónra, apja Nagy Heródes halála után. Archelausz Rómába ment, hogy apja utódaként kapjon kinevezést, de egy zsidó követségnek Augusztusz császárnál sikerült elérnie, hogy Archelausz uralmát az eredeti királyság egy részére korlátozzák. Ezt követően kegyetlensége és rossz uralkodása miatt Archelauszt Róma hamarosan száműzte.

A tíz szolgából csak háromról történik említés, amikor a király számon kéri, miként kamatoztatták a pénzét. A számonkérés eredménye ugyanaz, mint Máté változatában. Jézus elítéli annak a szolgának a magatartását, aki a pénzt félelemből elrejtette, és ez a szolga elveszti összes pénzét annak javára, akinek tíz minája van. Mindezt kifogásolják azok, akik ellenzik a király bőkezűségét. Jobban szeretik a munka alapján kimért bért, egy másik példabeszéd szőlőmunkásaihoz hasonlóan (Mt 20,1-16). A 26. versben szereplő mondás más formában már előfordult a 8,18-ban. Aki nyitott szívvel fogadja Istennek Jézusban megnyilvánuló cselekedeteit, annak egyre több része lesz az Isten országából, de egy zárt, és félelemmel teli szív képtelen részesedni ebből a gazdagságból.

19,28-44 Megérkezés Jeruzsálembe. Jézus Jeruzsálembe vezető hosszú útja végéhez ér, amint keletről, Betfage és Betánia falukon keresztülhaladva, belép a városba. Lukács itt lényegében Márk elbeszélését követi, de a 39-40. versben olyan dolgokat említ, amelyekhez hasonló Máténál szerepel (Mk 11,1-10; Mt 21,1-9). A 41-44. versek tartalma Lukács sajátja. Mindhárom elbeszélésben az események jelzik, hogy a nép Jézust a dávidi Messiásként üdvözli. Korábban az ilyen üdvözlést elhallgattatta, (4,41; 5,14) most megvédi a tanítványokat (39-40. vers) és a gyermekeket (Mt 21,16) a vezetők bírálatával szemben. Az esemény és az elbeszélések mögött Zakariás prófétai szavai rejlenek:

      “Ujjongj, Sión leánya!

 

      Zengj éneket Jeruzsálem leánya!

 

      Nézd, közeleg királyod:

 

      igaz és győzedelmes,

 

    alázatos, szamáron jő” (Zak 9,9).

Erre csak Máté utal konkrétan (Mt 21,5). Ez a háttér magyarázatot nyújt arra, hogy miért említi Lukács a “békességet” (38, 42. vers). A szamárháton történő bevonulás nem annyira az alázatosságot hangsúlyozza, hanem a békességet. A királyok lóháton vágtatnak a csatába (Jer 8,6). A Jeruzsálembe szamárháton érkező Jézus jelzi, hogy megkezdi uralmának gyakorlását. A két tanítványt elküldi, hogy keressenek egy szamárcsikót, amin még nem ült ember. Bizonyos rituális szertartásokhoz olyan állatokat kellet használni, amelyeket azelőtt senki nem használt, ilyenek voltak például a frigyláda húzására kiválasztott tehenek (1Sám 6,7; Sám 19,2). A Zak 9,9 versek görög Septuaginta változatában egy “új” szamárcsikó szerepel.

A szöveg terjedelméből ítélve a tanítványok küldetése nagyon különlegesnek számíthatott. Talán Jézus sejtetni engedi a szamárral kapcsolatos titokzatos utasításaival messiási hatalmát. Amikor a tanítványok visszatérnek, tevékenyen részt vesznek az előkészületekben, leterítik ruhájukat a szamárcsikóra és az útra, és Jézust felsegítik a szamárra. Dicsőítő kiáltásuk azt hangsúlyozza, hogy Jézus királyként érkezik. Szavaik hasonlítanak az angyali kórus szavaihoz Jézus születésekor (2,14), és ez jelzi az akkor elhangzott jövendölés beteljesülését. A farizeusok úgy vélik, hogy Jézus tanítványai túl messze mentek, és olyan dolgokat állítanak, amit Jézus maga nem merészelt volna megtenni. De Jézus azt válaszolja, hogy elérkezett az idő személyének és küldetésének kinyilatkoztatására. Az Isten tervét most fel kell fedni, még akkor is, ha ehhez a kövek segítsége szükséges.

Mint ahogy egy korábbi időszakban Jeremiás tette (Jer 8,18-23), Jézus sír amiatt, hogy Jeruzsálem képtelen meglátni Istennek rá vonatkozó tervét. Nem fogadja el azt az igaz békességet, amit a bevonulásával felajánl. Jézus megjövendöli Jeruzsálem elpusztítását, amit Kr. u. 70-ben a rómaiak végbevittek. Egyszer már elpusztult a város, amikor nem hallgattak Jeremiásra és a többi prófétára; ez alkalommal a pusztítás azért fog bekövetkezni, mert nem tudták elfogadni a Messiást.

V. RÉSZ: A SZENVEDÉS ÉS GYŐZELEM
Lk 19,45-24,53
Most, hogy Jézus megérkezett Jeruzsálembe, a dráma gyorsan halad majd az Istentől eltervezett tetőpontja felé. Jézus jön, hogy “birtokába vegye” a templomot, mint annak törvényes tanítója. Ebben a környezetben a Jézus és a zsidó vezetők közti ellentét tovább fokozódik (20. fejezet). Beszél majd Jeruzsálem utolsó napjairól és a világ végéről (21. fejezet). Aztán elérkeznek Jézus Húsvétjának napjai (22-23. fejezet) és az új exodus, amely Isten győzelmét jelenti (24. fejezet).

19,45-48 Jézus belép a templomba. A templom megtisztításának elbeszélése az evangéliumok közül Lukácsnál a legrövidebb. A szinoptikusok elbeszélései közül ez az egyik abból a néhány jelenetből, amelyek Jánosnál is előfordulnak, de ez az esemény ott Jézus működésének kezdetén szerepel, nem pedig a végén (Jn 2,13-17). Lukács háttérbe szorítja az erőszakot, és nem írja le a tevékenységeket, amelyeket Jézus ellenez, hanem nála Iz 56,7 és Jer 7,11 két idézete elég ok a “kereskedők” kiűzésére.

Lukács inkább arra akar rámutatni, hogy a templom megtisztítása előkészület az igaz tanító számára, hogy elfoglalhassa a neki szánt helyet. Ettől kezdve a templom lesz Jézus jeruzsálemi működésének a központja. Azokban a versekben, amelyek ezt a templomi tanításról szóló részt lezárják (21,37-38), Lukács tudja, hogy Jézus nappal a templomban tanított, az éjszakát pedig az olajfák hegyén töltötte, következésképpen Atyjával fenntartotta a bensőséges kapcsolatot, mivel a beteljesedés napjai elközeledtek.

20,1-8 Tanítás a templomban. Jézus tekintélyes tanítóként elfoglalta helyét a templomban. A 20. fejezet a vallási vezetők Jézus hatalmát megkérdőjelező szokásos kihívásával kezdődik, majd a fejezet hátralévő része és a következő fejezetek néhány példával szemléltetik Jézus tanítását ellenségeinek állandó támadásai közepette.

Az első csoport, amely Jézust kérdőre vonja, a Szanhedrin, azaz a főtanács hivatalos küldöttsége, melyben a főtanácsot alkotó mindhárom réteg képviselve van, a főpapok (a korábbi főpapok, és a négy főpapi család vezetői), a farizeusok (a farizeus szekta írástudói) és a vének (a tekintélyes zsidó családok vezetői). Magyarázatot kérnek “arra”, hogy miért tisztította meg Jézus a templomot, és mi jogon veszi fel a hivatalos tanító szerepét. Jézus minderre egy Keresztelő Jánossal kapcsolatos kérdéssel válaszol, akinek keresztségét néhányuk vagy talán mindnyájuk elutasította (7,30). Ez a kérdés a farizeusokat nehéz helyzetbe hozza. Nem tudnak válaszolni, ami azt bizonyítja Jézus előtt (és saját maguk előtt is azt kellene bizonyítania), hogy nincs semmi joguk Jézus felett ítélkezni.

20,9-19 A gyilkos szőlőművesek. Az írástudók és a főpapok jelenlétében Jézus elmond a népnek egy példabeszédet, amelyben a vezetők magukra ismernek (19. vers). A szőlőművesekről szóló példabeszéd nyilvánvalóan azt írja le, miként fogadták a zsidó vezetők Jézust, az Isten szeretett fiát. Lukács, Márk (Mk 11,27-33) és Máté (Mt 21,23-27) változataikban különbözőképpen allegorizálják a történetet, hogy ezáltal felvázolják a Izrael történetéhez és a próféták küldéséhez való hasonlóságot. Izraelnek a szőlőskerthez való hasonlítása hagyományos téma volt (Iz 5,1-7; Zsolt 80). A szeretett fiú elküldése viszont újszerű. Jézus szenvedésének részletei befolyásolták a történet elbeszélését, az a tény például, hogy Lukács és Máté elbeszélésében a fiút a szőlőn kívül ölik meg, talán arra utal, hogy Jézust a városon kívül feszítették keresztre (Zsid 13,12).

Annak hallatára, hogy a gazda el fogja pusztítani a szőlőműveseket, és a szőlőt másoknak adja (a pogányoknak), a hallgatóság hitetlenül kiált fel. Lehetséges az, hogy az ígéret földje, az ország, amit Dávid állandó örökségként kapott, másoké lesz? Jézus a Zsoltárok könyve 118,22-t idézi az elutasított kőről, amely szegletkővé válik, majd saját mondását teszi hozzá: a kő agyonzúzza ellenségeit. Jézus a szegletköve annak a lelki háznak, amelyben minden követője “élő kő” (1Pét 2,4-8). A történet a vezetők ellenségeskedésének és a nép nyitottságának visszatérő témájával zárul. Mivel a nép készen áll, hogy vezetői ellenére hallgassa az evangéliumot, a megújult Izrael szőlőjében lesznek életerős zsidó gyökerek is az új pogány ágak mellett (Rom 11,17-18).

20,20-26 Adófizetés a császárnak. Két egymást követő jelenet során Jézus tanítását és hatalmát olyan csoportok kérdőjelezik meg, amelyek egymással is ellentétben állnak: először az írástudók és a főpapok (akik még mindig neheztelnek a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszéd miatt), majd a szadduceusok. Az első csoportról Lukács azt írja, hogy félrehúzódva várnak a megfelelő alkalomra, amikor szaván foghatják Jézust olyan kémek segítségével, akik nem olyan könnyen felismerhetők, mint maguk a vezetők. A vezetők arra számítanak, hogy Jézus kedvezőtlenül szól majd a római birodalomról, és ez okot ad majd nekik arra, hogy átadják őt Poncius Pilátusnak. Amikor elérkezik az ideje, az itt elhangzó válasz ellenére azzal vádolják Jézust, hogy ellenzi az adófizetést (23,2).

A szószólók megpróbálják hízelgéssel rávenni Jézust, hogy olyan választ adjon, amely a római birodalommal szembeszegül. Hízelegve azt mondják róla, hogy “az emberek személyére sem vagy tekintettel”, így ő képes kimondani az igazságot akkor is, ha az a császárt bírálja. “Az Isten útját” tanítja, és elég bátor ahhoz, hogy az Isten érdekében beszéljen még akkor is, ha ez az evilági hatalmakkal való szembeszegülést jelenti. Azt kérdezik, vajon helyes-e adót fizetni a császárnak. Ez a kérdés nem az adózás igazságosságára vonatkozik, hanem arra, vajon egy teokrácia, egy, az Isten vezetése alatt álló állam fizessen-e adót egy pogány betolakodónak. Jézus kéri, hogy egy dénárt mutassanak neki; ezt a pénzérmét használták adófizetésre. Ebben az időben lényegében már minden birodalmi pénzérme Tibériusz császárt ábrázolta, aki legalább tizenöt éve uralkodott (3,1). Jézus úgy kerüli el szavainak később várható elferdítését, hogy kérdezőivel kimondatja, hogy a pénzérme a császáré. Azzal kapcsolatos kijelentése, hogy mi a császáré, és mi az Istené nem osztja a világot két birodalomra – a császáréra és az Istenére. Az Isten mindenkinek Ura; ha az érdekek összeütközésbe kerülnek egymással, akkor az Isten kívánságát mindennél jobban kell tisztelni. De a pénzérme a császár politikai hatalmát bizonyítja; akár tetszik, akár nem Izrael polgárai kötelesek megadni a császárnak, ami őt illeti (természetesen anélkül, hogy tagadnák az Isten hatalmát).

20,27-40 A szadduceusok és a feltámadás. Jézust a másik oldalról a szadduceusok vonják kérdőre, akik Lukácsnál csak itt szerepelnek (bár az Apostolok Cselekedeteiben gyakran feltűnnek 4,1-2; 5,17; 23,7-8). A szadduceusok az arisztokrata vezetők voltak, akik megvetették a farizeusokat, és azok “modern” tanait és törvényértelmezéseit. ők voltak a konzervatívok, csak a biblia első öt könyvét (Pentateuchusz) fogadták el, és nem ismerték el az igazak testi feltámadására, és a lelkek létezésére vonatkozó farizeusi tanokat. Az előző jelenet kémkedőihez hasonlóan a szadduceusok is olyan válaszra próbálják rávenni Jézust, ami céljuknak megfelelő, ez alkalommal a feltámadás tanításának képtelenségét bizonygatják.

A sógorházasság törvénye alapján (MTörv 25,5-6; Rút 3,9-4,12), a fiútestvértől elvárták, hogy örököst támasszon gyermek nélkül elhunyt fiútestvére számára, nehogy a birtok más családra szálljon, és hogy testvére nevét az utódok továbbvigyék. A szadduceusok olyan esetet vetnek fel, ami szerintük vagy a feltámadás tagadására készteti Jézust vagy a többférjűség engedélyezésére, ami viszont erkölcstelennek számított. Jézus azt válaszolja, hogy a férjek egymás után következése csak azért jelent problémát a szadduceusoknak, mert nem értették meg a feltámadás értelmét, a feltámadás utáni élet és a jelenlegi lét két teljesen különböző dolog. A mennyben a házastársi kapcsolat helyére magasabb rendű és újfajta kapcsolat lép, amelyhez a nemzés nem tartozik hozzá.

Mindhárom szinoptikus feljegyzi Jézus szavait az eljövendő időkre, azaz a végső feltámadás utáni időkre, vonatkozóan (Mk 12,25; Mt 22,30), de Jézus szóhasználata Lukácsnál (34-36. vers) arra is utal, hogy a feltámadás már megkezdődött, hogy a házasság már elvesztette abszolút szerepét az emberi életben (Ter 1,28). Utalás történik arra is, hogy a cölibátus (amit Jézus is követ) érvénye abban áll, hogy az a jelenlegi és eljövendő Isten országának a jele. (Mt 19,12). “De akik méltók lesznek arra, hogy eljussanak a jövendő világba”, azok már a feltámadás gyermekei, és nem hallhatnak meg többé. Az Istenben való teljes elmerülésükben képesek az angyalokat utánozni. A cölibátus szentségi módon jelzi minden kereszténynek ezt a magatartást.

Miután ezt elmondta, Jézus visszatér Mózes tanításának a kérdésére, amivel a kérdezősködés kezdődött (28. vers). Rámutat, hogy Mózes is hitt a feltámadásban, amikor az Istent Ábrahám Istenének, Izsák és Jákob Istenének nevezte, akik továbbra is “érte élnek”. Jézus a szadduceusok megcáfolásával néhány írástudóban bámulatot kelt (valószínűleg farizeusokban), de ez bizonyára inkább politikai dicséret, mintsem igazi ragaszkodás Jézus tanításához. Az előzőekhez hasonlóan (26. vers), Jézus válaszával elhallgattatja ellenségeit.

20,41-47 A Messiás uralma. Jézus feltesz egy kérdést anélkül, hogy azonnal választ is adna rá: ha Dávid (a Zsolt 110,1-ben) a Messiást “Úrnak” szólítja, akkor hogyan lehet a Messiás az ő fia? Jézus Dávid fiaként szerepelt a nemzetségtáblában (3,33), és Péter helyesen a Messiással azonosította őt (9,20). A válasz a feltámadással érkezik el, amikor Jézust, Dávid fiát, a Messiást, az Isten jobbjára emeli, és Úrrá teszi (ApCsel 2,33-36). A jeruzsálemi úton elhangzott bírálat a farizeusok ellen (11,41-43) ez alkalommal az írástudók ellen hangzik el a jeruzsálemi templomban (bár ez a két csoport rendszerint ugyanaz volt).

21,1-4 Az özvegyasszony két fillérje. A gazdagság és a szolgálat kérdését folytatva, Jézus szembe állítja egymással a gazdagok és az alázatos özvegy adományait. Világosan kimondja, hogy nem az mutatja az ember nagylelkűségét, hogy mennyit ad, hanem hogy mennyit tart meg. Az elhangzó szavak a szegényekre vonatkozó boldogságokat, a gazdagokra vonatkozó jajokat (6,20,24), és a gondviselésbe vetett hitről szóló tanítást (12,13-34) idézik. Az írástudókat Jézus az imént ítélte el, mert “föleszik” az özvegy házát, (20,47); korábban kapzsisággal vádolta őket és azzal, hogy elviselhetetlen terheket rónak az emberekre (11,39,46). A vallási vezetők gonosz magatartására utalva ez a szakasz mintegy háttere a templom pusztulásáról szóló jövendölésnek.

21,5-19 A vég jövendölése. Ezen epizód márki változata szerint, amikor Jézus kijön a templomból, a tanítványai elé tárul az a lenyűgöző látvány, amelynek hatására megjegyzést tesznek a templom szépségéről. Lukács úgy mutatja be Jézust, mint aki a templomban tanít; ez az utolsó megjelenése a templomban, és az utolsó beszéde, amelyben meghirdeti a templom pusztulását. A közhiedelem a templom pusztulását összekapcsolta a világ végével. Ez igaz is volt, amikor Salamon temploma még állt, az izraeliták úgy érezték, hogy biztonságban vannak, mert az Isten Dávidnak örök örökséget ígért, és a templom az isteni oltalmat jelképezte. Jeremiás rámutatott, milyen önáltatás a földi templomban bízni (Jer 7,4). Heródes temploma is nagyszerű látvány volt. Hívei hajlamosak voltak minden reményüket a templom szilárd biztonságára alapozni. Csak a világ vég katasztrófája ingathatná meg azt.

A templom pusztulásának és a világ végének ilyenfajta összekapcsolása készteti arra Jézust, hogy mindkét mozzanatról beszéljen, amikor válaszol az elhangzott kérdésre: “Mikor lesz mindez?” Először a világ végéről beszél. A végről szóló tanítást (görögül eschaton) általában eszkatológikus beszédnek nevezik. A félelem és az intenzív várakozás miatt az emberek hajlamosak lesznek hinni a hamis üzeneteknek és az álmessiásoknak. Ezek apokaliptikus jelekre (háborúk, földrengések, járványok, égi jelek) mutatnak, hogy a világ végének közelségét bizonyítsák. Jézus már megmondta, hogy a vég eljövetelének számítgatása csak időpazarlás (17,20-21). Azok a jelek, amelyeket megemlít, minden korban megfigyelhetők. Jelzik, hogy a vég valóban közeledik, de a nap és az óra meghatározásában nem segítenek.

A beszéd magva Jézusra megy vissza, de az ősegyház tapasztalatai is befolyásolták, azé az ősegyházé, amely Jeruzsálem pusztulásának és az első vértanúk üldözésének tanúja volt. Az evangélium olvasói a Jézus által jövendölt üldözésnek már konkrét példáira gondolhattak. A “királyok és helytartók” említése eléjük idézte Heródes és Pilátus arcát és valószínűleg I. Agrippa, II. Agrippa, Félix és Fesztusz alakját (ApCsel 12; 24-26) is. Jézus tanítványainak nem szabad kétségbeesniük és aggódniuk az eljövendő üldözések miatt. Az majd alkalmat nyújt nekik arra, hogy tanúskodjanak (ApCsel 3,15; 4,20). Nem szabad amiatt aggodalmaskodniuk, vajon mit mondjanak majd a kihallgatáskor, olyan isteni bölcsességgel fognak beszélni, amit senki nem tud megcáfolni (ApCsel 4,13). A családi kötelékek nem védik meg a tanítványt (Lk 12,51-53). Jézus követőinek egészen a Kálváriáig kell vinniük keresztjeiket úgy, ahogyan Jézus tette. Az üldözés megjövendölésében furcsának tűnik az az ígéret, hogy még egy hajszál sem vész el a fejükről. Ez a kijelentés egyszerűen azt a teljes lelki oltalmat ábrázolja, amit mindenki megkap, aki Jézus kedvéért elviseli az üldözéseket.

21,20-24 Jeruzsálem pusztulása. Jézus a világ végéről Jeruzsálem pusztulására szűkíti le látomásának távolságát. Lukács változtat Márk elbeszélésén, és nem említi meg a rejtélyes “pusztító utálatosság” kifejezést és a katasztrófa enyhítését. Post factum ismeretként hozzáteszi viszont az ostrom leírását. A júdeai hegyekben és a vidéken élő embereket arra figyelmezteti, hogy ne meneküljenek a városba, ahol a pusztulás biztosan bekövetkezik. A bosszú és a beteljesedés említése a prófétai ítélet gondolatát viszi bele Jeruzsálem sorsának leírásába. Lukács hangsúlyozza a pogányok szerepét Jeruzsálem pusztulásában, hiszen nekik ír. A rejtélyes “amíg be nem teljesedik az idejük” kijelentés a pogány misszió korára utal, aminek kezdetét feljegyezték az Apostolok Cselekedeteiben.

21,25-38 Az Emberfiának eljövetele. A pogányok ideje a vég elérkezéséig tart; ennek beteljesülése (24. vers) kapcsán Jézus ismét a világ végéről kezd el beszélni. A kozmikus erők megrendülése a vég eljövetelét jelzi majd. Akkor az Emberfia, a feltámadott Úr, aki hatalmat és ítélkezési jogot kapott, eljön az Isten dicsőségében. Az Isten ellenségei számára ez kétségbeesésre adhat okot, de a tanítványok egyenesedjenek fel, és várakozással telve álljanak készen az isteni megváltásra, az Egyiptomból kivonuló zsidókhoz hasonlóan (Kiv 12,11). A fügefa hasonlatban Lukács más fákat is megemlít azok számára, akik talán nem ismerik a fügefát. A tavaszi rügyek mindig a nyár közeledtét jelzik. A jelen nemzedékkel kapcsolatos kijelentés értelmezése (32. vers) nehéz. Nem azt jelenti, hogy a világ vége elérkezik, mielőtt Jézus korának nemzedéke elmúlik (az a nemzedék már akkor elmúlt, amikor ezt írták). A kijelentés a Jézus által jövendölt események bizonyosságát hangsúlyozza, és valószínűleg azt jelenti, hogy az első olyan eseményt, amely a világ végéhez vezet (Jeruzsálem pusztulása) a jelen nemzedék át fogja élni. Az Isten igéje, Jézus szavaival érkezvén a földre, tanúságot tesz ezen jövendölés mellett (33. vers).

Az Emberfia eljövetelének bemutatása után Jézus hallgatóit arra a helyes magatartásra ösztönzi, mellyel eljövetelét várniuk kell. Különösen azokra az élvezetekre és gondokra figyelmeztet, melyeket a magvető példabeszédében (8,14) a “tövis” jelképezett. A mindennapi élet szorongásai elől az emberek hamis biztonságérzetbe menekülnek. A virrasztásra és imádkozásra vonatkozó felszólítás előre vetíti azt a hasonló kérést, amely majd Jézus halálfélelmekor hangzik el a Getszemáni kertben (22,46). A fejezet Jézusnak avval a szokásos tevékenységével zárul, melyet utolsó napjaiban Jeruzsálemben végzett (19,47): nappal a templomban tanított, éjjel pedig az Olajfák hegyén imádkozott. Bár a vezetők azon fáradoztak, hogy valahogyan végezzenek vele, a nép továbbra is “a templomba tódult, hogy hallgassák” (38. vers).

22,1-6 A szervezkedők és az áruló. A szervezkedők és az áruló előkészítik a csapdát, és ezzel elkezdődik Jézus szenvedéstörténete. Lukács úgy ábrázolja Jézust, mint igaz embert, aki mártírhalált szenved. Lépésről lépésre halad az Atya tervei szerint. Jézus fájdalma nem csökken, de ő ezt belső nyugalommal tőri, és arra is képes, hogy saját szenvedése közepette mások felé forduljon (23,28, 34, 43).

A kovásztalan kenyér ünnepe és a húsvét eredetileg két külön ünnep volt – az egyik egy földművelési ünnep volt, amit az árpa aratásának kezdetén tartottak, a másik egy nomád ünnepség volt, amely során a nyáj elsőszülöttjét áldozták fel. Izrael történelmének kezdeti szakaszán kapcsolták össze a két ünnepet, hogy ezzel emlékezzenek meg Izrael népének Egyiptomból való kiszabadulásáról. A húsvétot a kovásztalan kenyér ünnepének hét napja közül az elsőn tartották (7. vers). Jézus ellenségei a nagytanácsban azt remélik, hogy a Jeruzsálembe özönlő tömeg leple alatt alkalmuk nyílik Jézus megölésére. A “templomőrség vezetői” voltak azok az emberek, akiknek a segítségére szükség volt, ha Jézust esetleg a templom területén tartóztatnák le.

A pusztai megkísértést Lukács azzal a megjegyzéssel zárta le, hogy a sátán elhagyta Jézust, más alkalomra várva. Most elérkezett az alkalmas idő (János evangéliumában “az óra” Jn 13;1), és a sátán hatalmába keríti Júdást (ld. Jn 13,2.27). Az egyház felismerte, hogy a szenvedéstörténet előmozdító gazság túlhaladta a csupán emberi közreműködést. Az evangélisták megemlítik azt a tragikus iróniát, hogy az áruló egy volt a tizenkettő közül.

22,7-20 A húsvéti vacsora. Lukács, Márkhoz és Mátéhoz hasonlóan az utolsó vacsorát húsvéti vacsoraként írja le. János evangéliumában az utolsó vacsora egy nappal korábban történik, és Jézus halála a húsvéti bárány feláldozásának idejében áll be. Jézus Pétert és Jánost küldi el, hogy előkészítsék a helyet, az ételt és a szükséges résztvevőket. Jézus valószínűleg azért nem határozta meg pontosan a helyet, hogy elkerülje a túl korai letartóztatást, abban az esetben, ha Júdás véletlenül meghallja. A jel számukra egy vizeskorsót vivő ember (általában a nők cipeltek korsókat, a férfiak bőrtömlőket vitték).

Jézus tudatosítja, hogy közeleg küldetésének tetőpontja. Jézus cselekedeteivel saját magának, mint az új húsvéti Báránynak feláldozását hangsúlyozza. Addig nem eszik újra húsvéti vacsorát, míg az be nem teljesedik az Isten országában. Az egyház ez alatt az eukarisztiát érti, melyet Jézus a következő versekben szereplő szavaival alapít, valamint az örök mennybéli lakomára (30. vers) érti. Néhány modern fordítás kihagyja a 19b és 20. verseket, mert azok hiányoznak néhány régi forrásokból, de a legújabb kritikai szövegek (katolikus és protestáns egyaránt) ezeket hiteles szövegként értékelik. A húsvéti vacsorán a különböző ételeket és kelyheket kísérő beszédek és imák közepette szertartásosan szétosztották. Jézus megzavarja a szertartás megszokott menetét, hogy felajánlja magát tanítványainak kenyér és bor formájában. Ez egy új szövetség megkötését jelenti. A régi szövetségben az Isten és népe közötti közösséget egy állat vérének széthintése jelképezte (Kiv 24,5-8); most a szövetséget olyan valakinek a vérével kötik, aki Isten és ember. Jézus arra kéri követőit, hogy emlékezetére tegyék azt, amit ő tett. Ezzel egyaránt utal a rituális cselekményre és arra az önfeláldozásra, amit az szentesít.

22,21-38 Megoszlás az asztalnál. Lukács elrendezése élesen szembe állítja Jézus szövetségkötő cselekedetét a vele egy asztalnál ülő áruló tettével. Lukács ezzel azt mondja olvasóinak, hogy még az Úr asztalánál való jelenlét sem garantálja a Jézushoz való hőséget. Az árulás Isten terve szerint történik, de mégis személyes felelősség terheli azt, aki végrehajtja. A tizenkettő érzéketlenségét jól mutatja, hogy az arról folytatott vitájuk, hogy ki lehet a bűnös áruló, végül a nagyságért való versengéssé alakul. A többi szinoptikusnál ez a vita más helyen szerepel (Mk 10,42-45; Mt 20,25-28). Jézus közli velük, hogy Isten országában másképpen mérik a nagyságot, mint a földön. Gúnyosan megjegyzi, hogy azokat, akik alattvalóik felett zsarnokoskodnak, “jótevőknek” hívják, ez volt a helyzet Rómában, Egyiptomban és más pogány területeken. Az Isten országában az lesz a nagy, aki a Mestert követve másokat szolgál. A tizenkettőnek azonban hatalmat ad majd Jézus; együtt haladtak vele útján (amely még nem ért véget), ellenségei támadásaitól ők is szenvedtek. ők lesznek az Isten megújult Izraeljének pátriárkái.

Jézus az új pátriárkák vezetőjét héber nevén szólítja. Kijelenti, hogy a sátán hatalmat kért magának a tizenkettő felett (“kikért titeket” többes szám; 31. vers); ezzel arra utal, hogy az Isten külön engedélye szükséges ahhoz, hogy a sátán a tizenkettővel kikezdjen. Jézus közbenjáró imája segíti majd a vezetőt (“hitedben”, egyes szám; 32. vers). Az “egykor megtérve” kifejezés (visszatérsz) Péter bekövetkezendő hitehagyására utal, amelyből majd visszatér, hogy testvéreit megerősítse. Péter nem fogadja el a gyengeségére utaló megjegyzést, és engedelmességét és hőségét hozza fel tiltakozásul. Jézus erre világosan megjövendöli Péter árulását. Péternek nem szabad többé azt gondolnia, hogy a tizenkettő között betöltött különleges szerepét saját erejének köszönheti. Jézus közbenjárására vonatkozó igérete nem hivalkodó.

Mielőtt elválnak, Jézus mindannyiukhoz szól, és arra kéri őket, hogy emlékezzenek azokra az utasításokra, amelyekkel elküldte őket tanítani (9,3). Akkor azt mondta nekik, hogy bízzák magukat az isteni gondviselésre, és megkapják amire szükségük van. Most, Jézus szenvedésének és halálának közelgő volta miatt, és az ősegyházra váró biztos üldözések miatt Jézus arra szólítja fel őket, hogy készüljenek fel jól a küzdelemre, sőt ragadjanak fegyvert. Jézus jelképesen beszél, hogy felhívja a tanítványok figyelmét a küzdelem komolyságára, de ők szó szerint értelmezik szavait, és felmutatnak két kardot. Az “elég” felszólítás, lezár egy olyan beszélgetést, ami meghaladta a tanítványok felfogóképességét.

22,39-53 A halálfélelem és az elfogatás. Lukács leegyszerűsítette Jézus halálfélelmének márki elbeszélését a kertben. Jézus nem választ ki három tanítványt a csoportból, hogy azok kövessék; ennek eredményeként mind a tizenkettőhöz (és az olvasóhoz) szól, amikor arra figyelmezteti őket, hogy imádkozzanak, nehogy kísértésbe essenek (40, 46. vers). Maga Jézus számára kísértést jelent az a vágya, hogy elkerülje a szenvedés kelyhét, de elfogadja az Atya akaratát. Jézus sátán elleni küzdelmének ez a tetőpontja (4,1-13); egy angyal jön a segítségére, és így még buzgóbban imádkozik. Verejtéke nem véres, hanem úgy hullik a földre, mint a vércseppek. Eközben a tanítványok, akik még mindig nincsenek tudatában a közöttük történő dolgok jelentőségének, elaludtak. A tanítványokhoz intézett figyelmeztetésben Jézus arra buzdít minket, hogy buzgó imádsággal erősítsük magunkat az üldöztetések ellen, amelyek biztosan utolérik Jézus követőit is.

Lukács tragikus iróniával ismét megjegyzi, hogy az áruló egy a tizenkettő közül (47. vers). A tanítványok továbbra is félreértik Jézus szavait és saját szerepüket, és így kardot rántanak. Jézus csak Lukács elbeszélésében gyógyítja meg a szolga fülét. Jézus szemrehányást tesz az elfogóknak, amiért ilyen elhagyatott helyen keresték fel a sötétség leple alatt, és rámutat arra, hogy cselekedetük nem bírja el a nap világosságát. Amit most tesznek az valóban a “sötétség hatalma” ( az angolban “sötétség győzelme”, szerk. 53. vers). Jézus az “óra” szóval utal szenvedésének idejére; de itt nem pozitív értelemben használja, ellentétben János evangéliumával, ahol az óra az Atya tervének beteljesedését jelenti (Jn 13,1, 17,1). Itt viszont az óra “a ti órátok, a sötétség hatalmáé”.

22,54-65 Péter megtagadja Jézust. Mátéval és Márkkal ellentétben, Lukács nem számol be arról, hogy Jézus a reggeli gyűlés előtt megjelenik a zsidó vezetők előtt. Ezen a ponton Péter tagadására irányítja figyelmét, és egy pillanatra megfeledkezik Jézusról. A többi szinoptikus elbeszélésével ellentétben Péter itt nem mozdul el helyéről, hanem mindig az udvaron marad, ahol a kakas kukorékolása után láthatóvá válik Jézus előtt. Egy asszony és két férfi vádolja Pétert több mint egy órán keresztül. Lukács valószínűleg rá akar mutatni Péter állhatatosságára, aki egy helyen marad, bár felismerésének állandó veszélye fenyegeti, mintegy jeléül elhatározásának, hogy kitart Jézus mellett. Amikor Jézus rátekint, Péter bűntudatában nem omlik össze reménytelenül, hanem képes megtérni, mivel Jézus imádkozott érte (32.vers ). Jézus kigúnyolása Lukács leírása szerint az udvarban történik a templomi őrség által. A gúny tárgya Jézus, mint az Isten igazi prófétája, és ezt Lukács az Isten káromlásának tekinti (65. vers görög szövege). Lukács nem említi a római katonák bántalmazását (Mk 14,65; Mt 26,67-68).

22,66-71 A főtanács határozata. Lukács leírása valószínűbbnek tűnik, mely szerint a főtanács csak egyszer gyűlt össze, kora reggel, míg Márk és Máté leírásában egy éjszakai gyűlés és egy ezt követő reggeli gyűlés szerepel, és az utóbbi során hozzák meg a határozatot. A főtanács éjszakai gyűlése máshonnan ismeretlen. Jézus nem hajlandó azonosítani magát az általánosan várt Messiással; inkább Úgy beszél magáról mint az Emberfiáról, a hatalommal rendelkező bíróról (Dán 7,13-14). Válaszát (helyesen) egy különleges isteni rang beismeréseként értelmezik, mindezt csak istenkáromlásnak tudják tekinteni, és szerintük ez elég ok arra, hogy Jézust halálra ítéljék (Mk 14,62-64). A főtanácsnak nem áll hatalmában halálos ítéletet hozni; vádjukat a római hatóságok elé kell terjeszteniük.

23,1-12 Pilátus és Heródes. Poncius Pilátus körülbelül öt éve volt Judea prokurátora, azaz római helytartója (3,1). A tengerparti Cezáreában volt a kormányzó székhelye, de a húsvéti ünnepekre összegyűlt zsidó tömeg miatt Jeruzsálemben tartózkodott. Lukács Márk elbeszélését követi, de számos kiegészítést tesz, hogy Jézus ártatlanságát hangsúlyozza. A Heródes-jelenet is jellemző Lukácsra.

A vádak közül egy egyértelműen hamis – az adófizetés megtiltása (20,20-25). Jézus nem mondta ki nyíltan a főtanács előtt, hogy ő a Messiás (22,66), de nem is tagadta. Jeruzsálemi bevonulása mindenesetre erre utalt (19,28-40). Görög olvasói számára Lukács magyarázatképpen odatette a “király” szót. Miután Jézus válaszával nem foglal állást, Pilátus ártatlannak nyilvánítja. Kijelentését nem indokolja, mivel Lukács lerövidítette a jelenet elbeszélését, mert az érveket nyilvánvalónak tekintette. A főpapok megismétlik a vádakat, ez alkalommal olyan kifejezésekkel, amelyek magukba foglalják Jézus egész működését, mely Galileában kezdődött és végül az egész országra kiterjedt (ApCsel 10,37).

Galilea említése alkalmat ad Pilátusnak arra, hogy továbbadja az ügyet Galilea negyedes fejedelmének, Heródes Antipásznak, aki az ünnepek miatt szintén Jeruzsálemben tartózkodik. Lukács már korábban is említette Heródes kíváncsiságát (9,9). Jézus nem hajlandó kérésére csodát tenni és a rosszindulatú kérdésekre válaszolni, ahogyan az evangéliumban sehol máshol sem. Heródes gúnyos viselkedése Jézussal szemben ironikus módon véget vet a Heródes és Pilátus közötti ellenségeskedésnek (aminek az oka talán Pilátus 13,1-ben idézett viselkedése volt). A kettő összefogását később Lukács egy jövendölés beteljesedésének tekinti (Zsolt 2,1-2; ApCsel 4,25-28).

23,13-25 A halálos ítélet. A Pilátus előtt lezajló második jelenet során Lukács háromszor hangsúlyozza Jézus ártatlanságát, a tömeg ellenséges viselkedését és Pilátus gyengeségét. Pilátus különböző utakon próbálja meggyőzni a tömeget Jézus ártatlanságáról. De ahhoz nem elég erős, vagy nem elég szabad, hogy azt tegye, amit helyesnek vél. A nép a fogoly Barabás szabadon bocsátását követeli, valószínűleg egy olyan helyi szokás alapján, amit Júdea prokurátora jóváhagyott. Barabás felkelő és gyilkos volt, aki valóban veszélyeztette a római uralom stabilitását. A 17. vers kimaradt, mivel ez egy Márk 15,6-ból átvett betoldás (magyar ford. közli, szerk).

Először a 21. versben váratlanul említi a keresztrefeszítést. Lukács nem magyarázza meg, miért vált a tömeg hirtelen olyan erőszakossá (Mk 15,11). A keresztrefeszítés kegyetlen és megalázó büntetés volt, amivel a rómaiak csak rabszolgákat és a legsúlyosabb bűnöket elkövető nem rómaiakat sújtották. Ebben a bánásmódban a zsidók az átok jelét látták (MTörv 21,23; Gal 3,13). Pilátus azzal az ígérettel próbálja kielégíteni a népet, hogy megkorbácsoltatja, “megfenyíti” (16, 22. vers) Jézust – ami képtelenség, ha Jézus valóban ártatlan. Végül nem tud ellenállni a nép nyomásának. Jézust kiszolgáltatja a nép akaratának; bármennyire perverz is, a nép akarata mégis teljesülhet, mert megegyezik az Atya akaratával (22,42).

23,26-31 A keresztút. A cirenei megtértek számára (ApCsel 6,9; 11,20; 13,1) jelentős tény lehetett, hogy Jézus szolgálatába egy cirenei embert állítottak. Simonnak adják a keresztgerendát, ami az elgyengült Jézusnak már túl nehéz volt. Ezt erősítették hozzá a függőleges gerendához, ami rögzítve volt a vesztőhelyen. Lukács hozzáteszi Márk elbeszéléséhez, hogy Simon “Jézus után” haladt és ezáltal az eszményi tanítvány jelképévé emeli őt (14,27).

Jézust az Atya akarata szerint vezetik halálába, erőtlenül, kivégzőinek keze között. De ő az Úr, és útján újabb jövendölést tesz Jeruzsálemről (19,42-44). Jeruzsálem asszonyai, akik az elítélt bűnösöket vigasztalni szokták, isteni kijelentést kapnak a városra éppúgy, mint önmagukra vonatkozóan. Azt kívánják majd, hogy elrejtőzhessenek a katasztrófa elől, ami hamarosan lesújt Jeruzsálemre (Oz 10,8). Ellentétben azzal az asszonnyal, aki örült, hogy Mária megszülte és szoptatta Jézust (11,27), ezek az asszonyok akkor örülnek majd, ha nem lesznek gyermekeik, akiknek végig kellene szenvedniük az ostrom idejét. Jézus egy közmondással búcsúzik tőlük, a száraz fa jobban ég, mint a zöldellő. Ha az ártatlan Jézusnak ennyit kell szenvednie, mi lesz a sorsa a bűnös Jeruzsálemnek?

23,32-49 A kereszrefeszítés és a halál. Lukács, a többi evangélistával ellentétben, nem használja az arám “Golgota” elnevezést, hanem egyszerűen a “Koponya” szóval utal a vesztőhelyre, amely elnevezés a Kálvária domb alakjára utal. Jézust két gonosztevő között feszítik keresztre (22,37; Iz 53,12). Kimondja a megbocsátás szavait, amelyek később az ártatlanul szenvedő keresztények jellemző mondásává válnak, és amelyeket István, az első vértanú is megismételt (ApCsel 7,60). A ruhán való osztoszkodás a Zsoltárok könyve 22,19 szavait idézi. Bár Lukács nem menti fel teljesen a zsidó népet a bűnrészesség alól, azt továbbra is hangsúlyozza, hogy Jézus halálát főleg a vezetők ellenségeskedése és irigysége okozta (35. vers). Lukács elbeszélésében a gúnyolódók “Isten kiválasztottjaként” utalnak Jézusra (mint a színeváltozásánál, 9,35), nem pedig Izrael királyaként (Mk 15,32; Mt 27,42), amely a pogány olvasók számára kevésbé irritáló. A katonák felajánlják Jézusnak saját olcsó italukat. Ez a cselekedet kedvesség is lehetne, de igazi gúnyolódás ilyen italt egy királynak felajánlani.

A jobb lator esetének leírása Lukács sajátja. A gonosztevő, aki Jézust kigúnyolja, Lukács szerint az Istent káromolja. Ez a következtetés a Jézus igazi személyazonosságát valló keresztény hit eredménye. A másik gonosztevő arra kéri Jézust, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön uralma. Ez alatt azt a messiási országot érti, amit a zsidók a jelenkor végén vártak, de Lukács teológiájában az uralom Jézusnak a feltámadás és mennybemenetel által bekövetkező megdicsőülésére is utal. Jézus még ma helyet ígér neki a “paradicsomban”, mivel Jézus halálával elkezdődik az exodus (9,31), amely az üdvösség új útját nyitja meg. A “paradicsom” szó a körülkerített parkra használt perzsa szóból ered, és a görög Ószövetség Teremtés könyvében az Éden kertjét nevezték így. Késői héber írásokban a paradicsom úgy szerepel mint az igazak utolsó ítélet előtti köztes állapota, amelyre a boldogság a jellemző (4 Ezd 4,7; 2 Énok 42,3). A paradicsom itt valószínűleg ezt a közbeeső állapotot jelenti.

A sötétség győzelme (22,53) most teljesnek tűnik, ahogy Jézus halálához közeledik. Lukács a szó szoros értelmében nem napfogyatkozásról beszél, hanem fényének hiányáról. A templomban a szentély és a szentek szentje közötti függöny kettéhasadása annak jelképes kifejezése, hogy az Isten jelenléte új úton közelíthető meg, és a régi törvényt új váltotta fel. Jézus halálakor az Atya akaratának elfogadását jelenti ki imájában, amit a Zsoltárok könyve 31,6-ból vett. A pogány százados egy hosszan végigvonuló kép betetőzéseként kimondja, Jézus ártatlanságát (nem pedig azt, hogy az “Isten fia volt”, ahogyan Márk 15,39-ben és Mt 27,54-ben ). A tömeg most a mellét veri – valószínűleg a szomorúság és a bűnbánat vegyes érzésének kifejezéseként amiért meghalt egy ember, akit most ártatlannak nyilvánítottak és ők részt vettek a gonosztettben. Lukács nem említi, hogy a tanítványok hűtlenül elmenekültek a Getszemáni kertből (Mk 14,50; Mt 26,56). Arra utal, hogy a távolból tehetetlenül és félelemmel nézték a szenvedés eseményeit.

23,50-56 Jézus temetése. Lukács ugyanazokkal a szavakkal mutatja be Arimateai Józsefet (Arimatea Jeruzsálemtől északra fekvő város), mint Zakariást és Erzsébetet, (1,6) majd Simeont (2,25). Simeonhoz és Annához (2,38) hasonlóan ő is várja Isten országát. Jézus új sírba való eltemetésének részletei Lukács és a többi szinoptikus elbeszélésében szokatlanul hasonlítanak János leírásához (Jn 19,40-42). A szinoptikusok azonban ez alkalommal nem említik a test bekenését.

A galileai asszonyok továbbra is hőségesen kitartanak Jézus mellett (8,1-3; ApCsel 1,14). Az a megjegyzés, hogy látták a sírt és a holttestet (55.vers) valószínűleg azokat a későbbi híreszteléseket próbálja érvényteleníteni, amelyek szerint a feltámadás történetét akkor találták ki, amikor húsvét reggel az asszonyok egy másik (üres) sírhoz mentek vissza. Lukács nem említi, hogy mikor készítették el az illatszereket – szombat előtt, vagy után. Ezeket a temetési előkészületeket nem tiltották a szombatra vonatkozó előírások, de Lukács különösen igyekszik elkerülni annak a látszatát, hogy bármit is tettek volna Mózes törvényének figyelembevétele nélkül.

24,1-12 A feltámadás felfedezése. Lukács Márkot követi az üres sír felfedezésének elbeszélésekor, de hozzáteszi Péternek a sírnál tett látogatását (Jánosnál más formában szerepel ez az eset; Jn 20,3-8). A feltámadással kapcsolatos evangéliumi történetek meglepően különbözőek. Egy vagy két ember illetve angyal volt jelen? Egyedül ment Péter a sírhoz, vagy vele volt János is? Galileában jelent meg Jézus a tanítványok előtt, vagy Jeruzsálemben? Ezek az eltérések az élőszóval történő áthagyományozásból származnak. A mögöttük rejlő élmény hitelességét bizonyítja az a tény, hogy az eltéréseket nem simították el egy egységes történet létrehozásával. A szemtanúk meg voltak győződve arról, amit láttak, hallottak és éreztek, és ezek az eltérések nem érdekelték őket a kinyilatkoztatás közzétételekor.

Jézusra Lukács a hivatalos címmel utal, “az Úr Jézus” (3. vers), ami a feltámadás miatt illeti meg őt. Az asszonyokhoz intézett kérdés a hit burkolt kinyilatkozását tartalmazza, és több rétegű jelentésével egyben a történet olvasóihoz is szól, “Miért keresitek az élőt a halottak között?” Jézus feltámadása saját jövendölése és az Atya akarata szerint teljesedett be. Szenvedő és cselekvő formában is elhangzik, hogy mi történt Jézussal, “feltámasztatott” (6. vers); “feltámad” (7. vers). Mindkét használat helyes, és az Újszövetségben máshol is előfordul. A szenvedő alak gyakoribb, kifejezvén az igazságot, hogy az üdvösség egész műve, beleértve az Isten Fiának feltámadását, az Atyaistentől származik.

Az asszonyok nevei az egyes felsorolásokban eltérőek, de Mária Magdolna neve mindegyikben szerepel. Johanna egyike volt azoknak, akikről Lukács megemlítette, hogy működése során Jézust kísérték (8,3). A harmadik asszonyt a görög szövegben egyszerűen “Jakab Máriájának” hívják, de ez Márk 15,40-nel összevetve inkább Jakab anyja volt, mint felesége.

24,13-35 Húsvéti séta Emmauszba. Két tanítvány, akik vasárnap reggel a tizeneggyel együtt voltak (9. vers), elindul Emmauszba, miután meghallgatta az asszonyok és Péter beszámolóját. Ez a történet szintén Lukács sajátja, és szerkezete hasonló ahhoz a történethez, ami arról szól, hogy Fülöp megkereszteli a etiópiai eunuchot egy utazás, a Szentírás értelmezése, egy jelentős cselekedet és egy titokzatos eltűnés (ApCsel 8,26-40). A görög szöveg szerint Emmausz hatvan “stádiumnyira” volt Jeruzsálemtől. Egy stádium körülbelül hatszász lábnak felelt meg, tehát az egész távolság közel hét mérföldet tett ki (kb. 24 km, szerk).

Jézust a két tanítvány a jeruzsálemi ünnepekről hazatérő zarándokok egyikének tekinti. Nem ismerik fel őt. A szemüket “fátyol fedte” kifejezés a lelki vakságot jelenti. A különböző megjelenések Jézust idegennek látják (Mk 16,12; Jn 20,14; 21,4). Teste kétségtelenül átváltozott a feltámadás során, de ezek a leírások inkább arra akarnak utalni, hogy a Feltámadott Úr felismerése csak hittel és új szemekkel lehetséges. Az olvasókat segíti annak tudata, hogy néhány barátja végül felismerte Jézust és igazolta feltámadásának valóságát, de még inkább annak belátása, hogy az Úr felismerése nem a természetes láthatóságtól függ.

A tanítványokat nagyon lesújtotta Jézus halála, és nem tudják elhinni, hogy egy másik zarándok nem tud arról a hírről, mely az ő világukat megrendítette. Lukács csak Kleofást említi név szerint, a másik tanítványt nem. Lehet, hogy a közösségben Kleofás később fontos szerepet töltött be. Jézust a két tanítvány úgy mutatja be, mint azt a Mózeshez hasonló prófétát, akire régóta várnak (MTörv 18,15; ApCsel 7,22). Azt remélték, hogy nem csak próféta lesz, hanem Izrael messiási szabadítója is (1,68). Lukács ismét hangsúlyozza a vezetők szerepét Jézus keresztrefeszítésében (20. vers). A “harmadnapra” valószínűleg Jézus egyik rejtélyes ígéretéből (18,33) emlékeznek. Még az üres sírról szóló elbeszélések hatására sem voltak képesek arra a következtetésre jutni, hogy Jézus feltámadott, mert a zsidók által elképzelt feltámadás minden igaz győzelmét jelentette a végső napon. Nyilvánvaló volt számukra, hogy a vég és egy új rend megalapítása még nem érkezett el. Nem számítottak egy egyén feltámadására a történelem közepén.

Jézus szemrehányást tesz nekik vakságuk miatt. Egész életükben olvasták a prófétákat, de Jézus szükségszerű szenvedésében és halálában nem ismerték fel a beteljesedést (Isten terve szerint). A kereszt megelőzte a dicsőséget. Ez a sorrend vár a tanítványokra is (ApCsel 14,22). A tanítványokat meghatja, amit Jézus mondott, és arra kérik, hogy maradjon velük. A szavak, “marad” vagy “lakik” itt talán gazdagabb tartalmú, éppúgy mint János evangéliumában (Jn 14,17; 15,4-10). Jézus együtt tölt el velük egy étkezést, aminek leírása a kenyérszaporítást (9,16) és az utolsó vacsorát (22,19) idézi. A “kenyértörés” alatt (az eukarisztia korábbi elnevezése, ApCsel 2,42, 46) felismerik őt; azonnal eltűnik szemük elől. Ekkor visszaemlékeznek, hogy “lángolt” a szívük, amikor Jézus a Szentírást magyarázta, anélkül, hogy tudták volna az okát. Most már tudják, hogy feltámadt jelenlétét érzékelték. Lukács olvasói tudják, hogy ugyanez az élmény megtapasztalható az egyházban, az eukarisztiában és a Szentírás olvasásában.

A feltámadt Úr élményét nem lehet elrejteni. Meg kell osztani másokkal, el kell terjeszteni (ApCsel 4,20). Mire visszatérnek Jeruzsálembe, az örömhír már ismert. Jézus megjelent Simon Péternek, a tizenkettő vezetőjének; erről a megjelenésről az evangélium nem számol be. Az elbeszélés végén Lukács a történet különös jelentőségére emlékezteti olvasóit, a felismerés a “kenyértöréskor” történt.

24,36-49 Jézus megjelenik a tanítványoknak. Míg az előző elbeszélés Jézus lelki jelenlétét hangsúlyozta az egyházban, addig itt feltámadt testének fizikai valóságára kerül a hangsúly. Az egyházban már a legkorábbi időktől kezdve jelen volt a doketizmus veszélye, azé az eretnek tanításé, amely szerint Jézus az emberség vékony álarcában megjelenő Isten volt, így szenvedése csak színészkedés volt, és feltámadása csupán a teljes spirituális létmódba való visszatérést jelentette, minden testi kihatás nélkül. János levelei szembeszálltak ezzel a tévedéssel (1 Jn 4,2-3); 2 Jn 7). A jelen elbeszélés hangsúlyozza, hogy Jézus feltámadott teste valódi. A tanítványok megérintik; a szenvedés nyomai láthatók kezein és lábain; együtt eszik a tanítványokkal. Ijedtségük nem meglepő, annak ellenére sem, hogy már hallottak korábbi megjelenéséről. Továbbra is izgatottak és feszültek a történtek szokatlansága miatt, és Jézus hirtelen megjelenik közöttük. Hozzájuk intézett kérdése költői. Jézus ezzel vezeti be a Szentírásra vonatkozó tanítását, amely abban akar segíteni, hogy a tanítványok magukévá tegyék ezeknek a csodálatos eseményeknek az igazságát. Az Ószövetségre hagyományos módon utal, amikor annak három gyűjteményét nevezi meg: a törvény, a próféták és a zsoltárok (rendszerint írások). Jézus szavai, amelyekkel a tanítványokat feltámadásának szemtanúinak nevezi, már előre utalnak az Apostolok Cselekedeteire. Metanoia-t (bűnbánatot nem pedig bűnhődést) fognak hirdetni a bűnök bocsánatára (ApCsel 2,38). Az Atya “ígérete” a Szentlélek, amelyet azért kapnak, hogy legyen erejük küldetésük teljesítéséhez (ApCsel 1,8).

24,50-53 A mennybemenetel. Lukács evangéliuma a 9,51-ben elkezdett út befejezésével zárul (ApCsel 1,2). Meglepő, hogy ugyanaz a szerző Jézus mennybemeneteléről két, egymásnak ellentmondó elbeszélésben számol be. Itt a mennybemenetel a feltámadás napján történik; az Apostolok Cselekedeteiben negyven nappal később (ApCsel 1,3,9). A mennybemenetel, mint Jézusnak, a feltámadt Úrnak az Atya jobbjára való felemelése, közvetlenül a feltámadás győzelmének részeként történt, míg látható elbúcsúzása a közösségtől néhány nappal később. Az elbeszélések azért különböznek, mert Lukács ugyanazt az eseményt két szempontból tárgyalja, az evangéliumban a mennybemenetel Jézus működésének tetőpontját jelenti; az Apostolok Cselekedeteiben előszó az egyház küldetéséhez.

Betánia az Olajfák hegyének túlsó oldalán van, Jeruzsálemtől keletre (ApCsel 1,12). Jézus áldása a küldetés átadását jelzi a tanítványoknak, és azt az ígéretet, hogy segíteni fogja őket annak véghezvitelében. Az egész jelenet a pap áldására emlékeztet a Sir 50,20-21-ben (Jn 20,21-23). A görög “imádni” szót (52. vers) az evangéliumban Lukács most használja először a Jézus iránti tisztelet kinyilvánítására (korábban az Atyaistennel kapcsolatban használta, 4,7-8). A feltámadás felfedte Istenségét.

Az evangélium a templomban fejeződik be, ahol elkezdődött. A kereszténységen ekkor még mindig zsidó igéretek beteljesedését értik, Izraelen belül, nem pedig a zsidóságtól teljesen különálló valamit. Az első keresztények hő zsidók voltak. Küldetésük még mindig a zsidóságon belül zajlik (ApCsel, amíg a Lélek vezetése alatt át nem lépik ezt a határt. A tanítványok nem csüggednek el Jézus távozásakor (hasonlítsd össze Jn 14,1). Nagyon örülnek, hiszen megértik, hogy Jézus küldetése beteljesült, és várják az általa ígért ajándékot.


 
ÁTTEKINTŐ KÉRDÉSEK ÉS VITATÉMÁK
I.     Bevezetés

1. Mire vonatkozik Danténak az a kijelentése, hogy Lukács a “keresztény finomság” írója?
2. Milyen volt a keresztény közösségek helyzete akkor, amikor Lukács művét írta?
3. Melyik az ön kedvenc parabolája vagy története Jézus nyilvános működésének idejéből? Melyik evangélista örökítette meg?
4. Ha ön írna evangéliumot, Jézusnak mely vonását hangsúlyozná leginkább olvasói számára?
II.     1,1-2,51 Előszó és a kezdetek

1. Mit ért Lukács az előszavában ezen a kijelentésén, hogy “szemtanúja és szolgája az igének”? Írtak már előtte evangéliumot?
2. Mutasson rá arra, hogy Lukács hogyan mutatja be a zsidó remények beteljesedését? Gondolkodjon el a gyermekségtörténet himnuszain, és azokon a személyeken, akik a gyermekségtörténetben előfordulnak.
3. Hogyan jelenik meg a kereszt árnyéka, már a gyermekségtörténetben is?
4. Lehet azt állítani, hogy a gyermekségtörténetben Lukácsnál Mária, Máténál József áll a középpontban? Hasonlítsa össze a két szöveget, és értékelje ki ebből a szempontból!
5. Az evangélium mely témái tűnnek fel a gyermekség- történetben?
III.    3,1-4,13 Messiási előkészületek

1. Mi Keresztelő János szerepe Jézus történetében? Mi Keresztelő János célja?
2. Milyen szerepet játszik a Szentlélek Jézus működésének előkészítésében?
3. Miért vezeti vissza Lukács Jézus családfáját Ádámig, míg Máté csak Ábrahámig? Tudunk valamit Jézus őseiről a családfa alapján?
4. Magyarázza el, hogy Jézus a három megkísértés kapcsán hogyan tért volna el Isten tervétől? Alkalmazza ezeket a kísértéseket az ön életére!
IV.    4,14-9,50 Galileai működés

1. Vitassa meg a Luk 4,14-30-at, mint Lukács evangéliumának kicsinyített mását. Miért tiltja meg Jézus, hogy a démonok hirdessék, hogy ki ő valójában!
2. Milyen hit mutatkozik meg az 5. fejezet négy történetében? Hogyan találkozhatunk itt azokkal a hatásokkal, amelyek később jelennek meg a nép életében?
3. Hogyan segíthette a százados válasza (7,1-10) az egyházat a későbbi döntésében?
4. Mondjon egy modern példát, amely megmagyarázza a magvető parabolát (8,11-15)!
5. Sorolja föl Jézus galileai működésének azt az öt legfontosabb témáját (ahogyan ön látja), mellyel Jézus beavatja tanítványait szolgálatába (ld. különösen 6,27-49; 9,23-26).
V.    9,51-19,44 Út Jeruzsálem felé

1. Miért olyan szigorú Jézus azokkal, akik el akarják őt kísérni Jeruzsálembe (9,57-62)? Ön felnőtt fejjel mikor döntött Jézus követése mellett?
2. Vesse össze az irgalmas szamaritánus és Mária és Márta történetét (10,25-42), mint a keresztény tanítványságba bevezető két történetet!
3. Mi volt Jézus legfőbb vádja a farizeusok és az írástudók ellen (11,37-54)? Milyen személyiséget dicsér Jézus az evangéliumban?
4. Mely társadalmi szerkezet segíti a hitet Jézusban, és melyik akadályozza (14,13-34; 16,1-15)?
5. Miért nagyobb az öröm a mennyben egyetlen megtérő miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt (15,1-10)? Mi a különbség az “igaz” és az “önelégült” ember között?
6. Mit jelent: “valaki úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek” (18,17)? A gyermeknek mely tulajdonsága az, amely az Isten országa polgárának lényege?
VI.    19,45-24,53 Szenvedés és győzelem

1. Hogyan védi meg Jézus isteni tekintélyét a tanítókkal szemben a templomban (20.f.)?
2. Mire gondolt Jézus az adópénz-vitában adott válaszában (20,20-25)? Örökre elhibázott dolog adót fizetni?
3. Mik a világ végének jelei (21.f.)? Ki az, aki meghatározza a napot és az órát?
4. Mit akart Jézus tanítani önmagáról az utolsó vacsorán (22,7-20)? Mi történt a vacsorán, amely egybeesett tervével?
5. Hogyan tartóztatják le, ítélik el és feszítik keresztre Jézust, kik találkoznak vele először a 23. fejezetben leírt események kapcsán?
6. Az emmauszi úton lévő tanítványok történetéből az egyház milyen utasítást hámozott ki a későbbi keresztények számára (24,13-35)?


LUKÁCS EVANGÉLIUMÁNAK
MAGYAR NYELVŰ KOMMENTÁRJAI
 

Kecskeméti István: Szt. Lukács írása szerint való evangélium. Bp., 1936.
Verőczy Imre: Lukács evangéliuma. Bp., 1944.
Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. Bp., 1966.
Varga Zsigmond: Lukács evangéliumának magyarázata in: Jub. Komm. pp. 62-96, Bp., 1974.
A. Stöger: Lukács evangéliuma. Eisenstadt. 1975.
Dr. Victor János: Lukács evangéliuma (elmélkedések). Bp., é.n.
W. Egger: Jézus programja (Lukács evangéliumához). (Ford: Cselényi István), Bécs, 1979.
 


Tartalom